A kora nyári Nap erősen odatűz,
hol folyóba lógatja szakállát a fűz,
kék liliomtól díszes a meder melle,
gyengéd szellő mozgatja szálait fel-le.
A felszínt itt-ott átsebzik mohás kövek,
a part íves hónaljban sásból nőtt köteg
fényjátéktól most sehol nem látszik a mély,
csöndjét néha megtöri egy-egy víztaréj.
Leveleken a nyár valódi nyugalma,
mintha mindent itt lent a béke uralna,
s fent az ég a reményt nagy tálcán kínálja.
A mulandóság halkan percegő bogár,
s a horizont csillagokra dőlő porár,
benne az Isten éden-esszenciája.
Szóljon hozzá!