„Nincs e földön gazdagabb, szebb ország, Minden ember érzi, hogy szabad!” – 1-4. • Hetedhéthatár

Népszerű tudomány

„Nincs e földön gazdagabb, szebb ország, Minden ember érzi, hogy szabad!” – 1-4.

1.
Badi Lajos internált piskói parasztember „emlékirata” után most Kósa Lajos markóci – ma sellyei – lakos internálásának történetét adom közre édesanyjának írt levele alapján.

*

1951. április 30-án, este

Kedves Anyuskám!
Mikor ránézel majd levelemre (ha egyáltalán megkapod), csodálkozni fogsz e furcsa kezdeten. Az előbb, hogy a szép csillagos tavaszi éjszakában az álmosság ellen tettem egy rövid kis sétát, hallottam a rendőrség rádióján az indulók között a fent leírt sorokat. Az egész világ dolgozói készülnek a nagy napra, a „Szabad Május 1-re”, de azt hiszem, a fenti sorokat mi értjük csak meg igazán. E sorok adták az ötletet, hogy veled „elbeszélgessek” egy kicsit. Itt ülök a gépház sarkában, s behunyt szempilláim mögött egy kis falunak a képe jelenik meg. Gondolataim átrepülve a sok száz kilométeres távolságot, szülőfalumba szállanak. Eszembe jut Petőfinek egy szép verse; „Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára?” − s könny szökik szemembe. Álmodozásomat váratlan esemény zavarja meg, nem akarok hinni szemeimnek, mikor a gépházajtóban egy alakot látok megjelenni. Mindig jobban tisztul a látomás, s végül a Te örömkönnytől mosolygó arcodra ismerek. Örülünk a viszontlátásnak, kezedet megfogva leültetlek a velem szemben levő székre, és csak nézzük egymást. 10 hónapja már, hogy elkerültünk hazulról, s azóta nem láttam ismerős arcot másképp, csak hazulról kapott képeken. Leírhatatlan érzés fut végig rajtam, ahogy könnyáztatta, mosolygó arcodat nézem. Hosszú percek teltek már el, mi szótlanul nézzük egymást. Körülöttünk a motor zakatolása, az áramfejlesztő-dinamó búgása hallatszik, de ez a zaj nem zavar bennünket, elkezdünk beszélgetni. Nem kérdezem azt, hogy találtál ide, hisz a körégők már messze kilométerekre utat mutatnak. Ahogy régen a pásztorokat a csillag vezette, úgy Tégedet is egy csillag káprázatos fénye vezetett idáig. A sárga fényben úszó égők közül kiválik egy nagy piros csillag, mely állandóan reánk ragyog. Apu remekműve, üvegből van, egy körte ég benne. Idáig eljutva, nem tudom, hogy sikerült az állandóan cirkáló rendőrbajtársakat kijátszani, az a fontos, hogy itt ülsz velem szemben, és beszélgetsz velem. Ők éjjel-nappal ügyelnek ránk, nehogy valami álmunkt vagy munkánkat zavarja. Általában véve jó fiúk, még nehezebbé is tudnák tenni eléggé zajos életünket. Míg kipihened az utazás fáradalmait, beszélgetünk, s utána majd teszünk egy kis sétát az új lakhelyünkön. Ahogy jöttél, láttad már, hogy egy eléggé nagy pusztán lakunk. Ez a tanya a mi munkánknak az eredménye. Hiába építettük nap-nap után a házakat, fát nem tudtunk máról holnapra teremteni. Mennyivel másképp mutatna tanyánk képe, ha csak egyetlen fa is lenne. A forró nyári napnak sugarai elől kénytelenek leszünk majd a házak árnyékába menekülni. Tavaly még ezt sem tehettük, mert nem voltak elég épületek. De hagyjuk mindezt későbbre, kezdjük legelején a dolgot.

Közel egy éve lesz már annak a napnak, amely fordulópontot jelent életünkben. Példa nélküli eset játszódott le hazánkban, végig a Dráva mentén, amely a mi kis falunkat sem kímélte. Már évek óta eléggé zavaros életet élt családokhoz bekopogott a félelem és a rettegés. Látom arcodon, hogy azután a péntek után nagyon sok éjszakát átgondolkodtál, vajon reggelre ki következik. Az a jó, hogy nem tudjuk, mi fog történni velünk holnap. Gondolj arra, mi lett volna velünk, ha ezt már csütörtökön vagy pár nappal előtt tudjuk. Ugye Te sem gondoltál arra kedden hajnalban, mikor utoljára láttuk egymást. Talán haragudtál is érte akkor, mikor egy agyondolgozott nap után, pihenésedet zavartam meg. Gyerekes dolog volt tőlem, traktorral megállni az ablaktok előtt, felébreszteni az alvó családot, de látom arcodon, nem haragszol érte. S jött a péntek, 23-a, az a nap, amelyet nem felejthetünk el soha. Szép nyári napnak ígérkező hajnalon, romba döntötte eddigi életünket, és befolyásolja úgy érzem, a további életünket egy kis darab papír, amit alá kellett írni. Még nem sejtettem semmit, mikor a Janika jött értem kerékpárral Vörösibe. Járt már a gép, el akartuk kezdeni a cséplést, mikor megjelent, és közölte velem, hogy Édesanyám hivat haza. Hiába faggattam egész hazáig, nem mondta meg az igazságot. Otthol nagy kapkodást, csomagolást találtam. Egy cigány, aki (azt hiszem) a Sándorral közölte, hogy menjen azonnal a géphez, szép papírra nem illő szavakkal fogadott. Nem tudtam elképzelni, mi történt itt tulajdonképpen. Végül bevezetett a szobába, és mondja Apinak, hogy közölje velem a helyzetet. Édesapám rövid mondatban adta tudtomra, hogy tulajdonképpen mi az oka a nagy csomagolásnak. „Fiam, az állam biztonsága azt kívánja, hogy kitelepítsenek bennünket.” Az idő rövidsége és az állandó biztatás miatt akkor még nem nagyon értem rá gondolkodni a dolgok felett. Nagy sietve összecsomagoltuk amit engedtek, s már jött is az autó. Mi, markóciak „szerencsések” voltunk, hogy nem kocsin kellett jönnünk Sellyére. Akik lovat, tehenet és kocsit hoztak, csak az úton gyönyörködhettek a számunkra akkor már „vagyont” érő dolgokon. „Kiszálláskor” mindent a vagonban kellett felejteniök. Csomagolás közben még egy-két dolgot megmenthettem volna, ha az egész életében ügyes és bátor Elek másképp viselkedik. Mikor holmiját hordta ki a szobából, egypárat az enyém közül is neki akartam adni, de egy nagy ordításra elkezdett remegni, és elkezdte mondani: ez is a Laláé, ez is stb. El akartam menni elbúcsúzni Tőletek és még egypárhoz, akkor még nem tudtam, hogy ki nem érdemli meg, de az „idő rövidsége” már nem engedte. Az autóra történt csomagolás után éltem át életem eddig legrettenetesebb perceit. Az eddig erősen kitartó Édesapám az indulás pillanatában teljesen összeroppant. Hisz érthető, eddigi munkáját és a szenvedések árán szerzett vagyont kellett otthagynia. Míg a másik családot is felpakolták, az arcokat nézegettem, akik, bár közel nem jöhettek, de mégiscsak utolsó búcsúzásra jöttek ki az utcára. Láttam nagyon sok szenvedő és velünk érző arcot, de két-három arcon a búcsú pillanatában is gúnyos kifejezést vettem észre.

Most, már hónapokkal később, tudom (hazulról kapott levelek alapján), hogy ezek a „kifejezések” nem hazudtak. Mind a ragadozó madarak, úgy lesték, mikor indul el az autó, hogy elinduljanak útjukra. Hiába magyarázták és magyarázzák egyesek, hogy akkor éjjel autók jártak az udvarban és amit lehetett, elvittek. Nagyon jól tudom azt, hogy ezek a „hiénák” is ugyanannyit hordtak el.

Az autó lassan indult velünk, mikor kis falunk templomának harangja megkondult, reggeli könyörgésre hívta a népeket. Sokan szeretnék, ha ez a harangszó az utolsó utunkra kísért volna bennünket. Mi hiszünk a feltámadásban, és eljön egyszer majd a leszámolás ideje is. A még eddig titokban tartott dolgokra is fény derül, s nem tudom, akkor majd milyen magyarázat fogja elhagyni az állandóan hazudó „magyarok” szájait. Mi, „Titó bérencek”, „kémek”, „hazaárulók” nagyon sokat vesztettünk, de a hitünket nem veszítjük soha. Hányszor néztünk, s néztek rajtunk kívül ezrek és ezrek a déli határ mellett az ég felé, onnét kérve magyarázatot a csillagoktól, hogy miért és kiért történt az egész. Hogy miért? Az otthol maradt holmiért. Kiért? Suszter és társaiért. Minden faluban akad két-három ilyen „jó hazafi”, aki mindenre képes. A Mariskától kapott levelekből nagyon jól értesülve vagyok az otthoni dolgokról.

2.

Sellyére érve, az állomáson és a vagonajtókban mindig több és több ismerős arcot fedeztem fel. Őket is az a cél vezette, mint minket, „munkát” keresni az Alföld északi részén. A bevagonírozást gyorsan elvégeztük, hisz jóformán alig hoztunk valamit magunkkal. Hosszú órákat töltöttünk az állomáson, akkor még nem tudtuk, hogy a sorstársakat összehordó vonatokat várjuk. Mindig több és több ismerős arcot lehetett felfedezni a gyorsan telt vagonok között. Közel nem jöhettek, az egyenruha távol tartotta őket, szótlanul nézték az ajtóban és az ablakokban megjelent szomorú arcokat. Majd megsültünk a vagonban, olyan meleg volt, a nap talán még nem ontotta sugarát ily melegen idáig, mint ezen a napon. Az órák lassan múltak, míg elérkezett az indulás ideje. Két órát mutatott az órám, mikor 47 vagonból álló szerelvényünk lassan megindult. Azt hiszem, a sellyei állomásról még így nem indult vonat soha. Száz és száz torokból tört elő a sikoly, rokonok, jóbarátok és ismerősök hullatták értünk könnyeiket. S most is reád nézve azt kérdem Tőled, miért? Hej, de drágán fogják ezt megfizetni egyesek. Ahogy ezek a jó „magyarok” nem ismertek kíméletet, Istent, úgy azt hiszem, el vannak készülve a következményekre. Szentlőrincen találkoztunk az utolsó ismerősökkel. Akkor ők már egy más világban élők voltak, mint mi. Mennyire fájt a szívünk, mikor a vonatukat láttuk elkanyarodni dél felé, az otthon felé, mi pedig gondolhatod, hogy nézhettünk a jövőbe. Pécsen annyit késtünk, míg a kísérőszemélyzetet kicserélték. Már estefelé járt az idő, mikor vonatunk elindult hosszú útjára. Mikor a vonatkísérő parancsnokot megláttam, már kezdett az agyonfáradt agyam tisztán látni és gondolkodni a történtek felett. Az a fiatal ember, aki pár vasárnappal azelőtt a Vassal két óra hosszat „tárgyalt”, majd meglátogatta a Susztert, Kisséket, akinek Te mutattad meg a Szentmártonba vezető utat, volt a parancsnok. Vonatunk gyorsan hagyta maga mögött megállás nélkül az állomásokat. Munkáról hazatérő embereket láttunk a határokban, akik meglepődve nézték gyorsan eltűnő vonatunkat. Dombóváron ránk zárták az eddig nyitott vagonajtót. Hogy milyen éjszakánk volt, gondolhatod. Szüleimet nem győztem vigasztalni, majd megőrültek, állandóan jajgattak. Most, hosszú hónapok elmúltával is esküszöm az Istenre, nagyon meg fogják fizetni egyesek ezt a sok szenvedést, amit nekünk okoztak. Hogy aludtunk el, s mikor, azt nem tudom. Arra ébredtem, mikor Pesten robogtunk keresztül. Az eső szakadt, velünk a vonat megállás nélkül száguldott, mintha loptak volna bennünket, úgy hoztak. Munkára siető dolgozók értelmetlenül nézték hosszú vonatunkat, zárt ajtókat s a rácsok mögött látott agyonkínzott, fáradt, könnyes arcokat. Gödöllőn nyitották ki az ajtókat. Az idő is kitisztult, mi a vagonajtóban ülve néztük a tájat. A vasút mellett dolgozók mind azt kérdezték, hova, honnan? Vállrántás volt a válasz minden ajtóból. Füzesabony után, mikor vonatunk az eddigi északkelet irányt elhagyva keletnek fordult, az arcokon megkönnyebbülés látszott minden ajtóban. Az előttünk levő kocsiban Brencsék, az utánunk lévőben Szabó Jenőék voltak. Szótlanul néztük egymást, csak az arckifejezésekből olvastuk le mindenfelől a nagy szenvedést. A nap már lassan lemenőben volt, mikor T.fürednél átjöttünk a Tiszán, elértük az Alföld északi részét. Az agyondicsért magyar kánaán nagyon rossz benyomást tett mindannyiunkon az első látásra. Azóta nagyon sokfelé jártam és jártunk itt, de mindnyájonknak az a véleménye, itt még „főispán” se szeretnék lenni. 150-200 holdas kulákot képzeld el, mintha a szélső Péteréket látnád. Se házuk, se jószáguk, se életmódjuk nem különb azokénál. Falut itt már nagyon ritkán láttunk. Legelő az egész, itt-ott egy kútágas látszott. A kiszáradt legelőn csordákat „támolyogni”. Látom arcodon, értelmetlenül nézel rám, pedig úgy van, ahogy mondom. Jó, hogy nem fújt valami nagy szél, mert ezek a jószágok sorra potyogtak volna el. Este volt már, mikor vonatunk Polgárra ért. Az állomásra nem hoztak be bennünket, nyílt pályán kezdtük meg a kivagonírozást. Vezényszavak röpködtek az éjszakában, s lassan megteltek a vontatók és a teherautók csomagokkal. Sorba állítottak bennünket, majd „Betegek és öregek kilépni!”

Szüleim is kiléptek szerencsére a sorból, hogy mért mondom szerencsére, majd később meglátod. Megkeresték a csomagunkat, s helyet foglaltak a vontatón. Goldold el, milyen „lármával” indult útnak a 25-30 darabból álló autó és vontató karaván. Minket, gyalogosokat is útnak indítottak. Kaptunk jó „lovaskíséretet”, nehogy valaki eltévedjen az ismeretlen helyen sötét éjnek idején. Életem legborzalmasabb menetét pár mondatban összefoglalom. Lássák az illetők, ezzel kezdődött meg tulajdonképpen „kálváriánk”, melyet őnekik köszönhetünk.

Négyes sorokban indultunk útnak. Mancika, Jolánka, Mariska és én siettünk egy sorban. Előttünk levő sorban a Bede bácsi, hóna alatt az „elválaszthatatlan” csellóval, majd Szászék. Hátunk mögött Rózsáék és Bíborék jöttek. Már sorakozókor arra törekedtünk, hogy ismerősök lehetőleg közel maradjunk egymáshoz. Lelkünkben a rettegés, vajon a szüleinket látjuk-e még? Legelőkön keresztül vitt az utunk. Hepehupás gödrös talaj, majd kitörött a lábunk. Hány kilométert mentünk, nem tudom, mikor találkoztunk az értünk jövő autókkal, melyekről már a holmit lerakták. „Nők és gyerekek felszállni!” hangzott innét-onnét. Mintha csak benzint öntöttek volna az égő tűzre, úgy tört elő a sírás és jajgatás az ajkakon. Nem akartak a hozzátartozók elszakadni egymástól. Arra számítottunk, hogy teljesen szét-„szaggatnak” bennünket. Nagy nehezen tudtam én is a lányokat egy autóra felpakolni. Nemsokára értünk is jöttek a kocsik, így utánuk hamarosan megérkeztünk tanyánkra. Bábeli zűrzavar fogadott bennünket. Nem hallatszott más, mint kiabáló, síró hang. Ki a hozzátartozóját, ki a csomagját kereste. Nekünk, ahogy már fent írtam, „szerencsére” szüleim egy helyre pakolták az egész holmit, nem veszett el semmink. Nagyon sok csomag maradt véletlenül a járművökön. Volt olyan is, csak az a ruhája maradt meg, amelyik rajta volt. Gondold magadat a helyzetünkbe! 11 órakor, koromsötét éjszakában, teljesen ismeretlen helyen. Azt se tudtuk, mihez kezdjünk. Egy fabarakk volt az összes épület, amelyet otthon és útközben minden családnak beígértek rendes szoba és konyha, bútorzattal, cserébe az otthon hagyottért. Kb. 120-130 személyes, és mi már akkor voltunk hozzá közel 200-an.
3.
Négyes sorokban indultunk útnak. Mancika, Jolánka, Mariska és én siettünk egy sorban. Előttünk levő sorban a Bede bácsi, hóna alatt az „elválaszthatatlan” csellóval, majd Szászék. Hátunk mögött Rózsáék és Bíborék jöttek. Már sorakozókor arra törekedtünk, hogy ismerősök lehetőleg közel maradjunk egymáshoz. Lelkünkben a rettegés, vajon a szüleinket látjuk-e még? Legelőkön keresztül vitt az utunk. Hepehupás gödrös talaj, majd kitörött a lábunk. Hány kilométert mentünk, nem tudom, mikor találkoztunk az értünk jövő autókkal, melyekről már a holmit lerakták. „Nők és gyerekek felszállni!” hangzott innét-onnét. Mintha csak benzint öntöttek volna az égő tűzre, úgy tört elő a sírás és jajgatás az ajkakon. Nem akartak a hozzátartozók elszakadni egymástól. Arra számítottunk, hogy teljesen szét-„szaggatnak” bennünket. Nagy nehezen tudtam én is a lányokat egy autóra felpakolni. Nemsokára értünk is jöttek a kocsik, így utánuk hamarosan megérkeztünk tanyánkra. Bábeli zűrzavar fogadott bennünket. Nem hallatszott más, mint kiabáló, síró hang. Ki a hozzátartozóját, ki a csomagját kereste. Nekünk, ahogy már fent írtam, „szerencsére” szüleim egy helyre pakolták az egész holmit, nem veszett el semmink. Nagyon sok csomag maradt véletlenül a járművökön. Volt olyan is, csak az a ruhája maradt meg, amelyik rajta volt. Gondold magadat a helyzetünkbe! 11 órakor, koromsötét éjszakában, teljesen ismeretlen helyen. Azt se tudtuk, mihez kezdjünk. Egy fabarakk volt az összes épület, amelyet otthon és útközben minden családnak beígértek rendes szoba és konyha, bútorzattal, cserébe az otthon hagyottért. Kb. 120-130 személyes, és mi már akkor voltunk hozzá közel 200-an.

A csomagok kint maradtak az épület előtt, egy-egy családtaggal, a többiek ahogy lehetett ülve helyet foglaltak a barakkban. Mi, a János bátyámmal ráültünk kis cuccunkra és úgy vigyáztunk rá. Nem tudom már, talán a hűvös éjszaka, vagy a fárasztó kétnapos utazás miatt, hamarosan elaludtam. Nem sokáig pihenhettem, mert 2 óra tájban megérkezett az újabb csoport. Kezdődött az elöl leírt lárma és zaj. Már pirkadt, mikor a tábor úgy-ahogy elcsendesedett. Ez a csoport is oly létszámmal érkezett, mint mi. A barakkba ők már belépni sem tudtak, kint maradtak a szabad ég alatt. Képzelheted, milyen kép tárult reggel szemeink elé. Moziban láttál már árvízkárosultakat vagy kibombázottakat? Hát mi épp úgy néztünk ki. A kétnapos utazás, a sok szenvedés, rettegés nagyon rányomta bélyegét az arcokra. A szép fekete és barna hajfürtök ez alatt a két nap alatt máról-holnapra megfehéredtek nagyon sok fejen. Alig ismertünk egymásra, mintha nem is a pár nap előtti arcokat láttam volna magam előtt. Délelőtt tisztálkodással és ismerkedéssel telt el az idő. Olyan vasárnap volt ez, amit leírni nem lehet. Délután sorakozó volt. Elszedték a hazulról hozott kitelepítési iratokat, majd névsorolvasás volt. 365 volt a sorszám, mikor az utolsó nevet is felolvasták. Gondoltuk, majd csak megkérdezik, mi a ’bűnünk’, hogy tulajdonképpen idekerültünk, vagy ha tudják, akkor megmagyarázzák. Hidd el nekem, már majd egy éve, hogy itt élvezzük ezt a szép országépítő munkát, örülünk az emberi jogoknak, de még soha senki ezzel nem állt elénk. Látom arcodon a meglepetést, pedig így van. Névsorolvasás után kezdődött a munkabeosztás. Kerestek kocsist, tehenest, ökröst, sőrést (hizlalás alá fogott tinó) szép számban. Nekem nem ízlett egyik se, így még nem jelentkeztem. Természetesen mindenhova 20-30-an is jelentkeztek. Apira is, mint gépészre, hamar rá került a sor. Beosztották az arató csoportokat, maradtunk vagy húszan férfiak, akik belső munkások lettünk. Meg lettek választva a bizalmiak (2 nő, 2 férfi), s ezzel az első napi sorakozó véget is ért. Jó pár órát vett igénybe, állva a forró napsütésben majd megsültünk. Utána se mehettünk sehova árnyékba, mert fa nem volt, a barakk árnyékában ennyien nem fértünk el, a kazlakhoz meg még ekkor nem engedtek. Leheveredtünk a földre, majd megsülve, de lassan megindult a társalgás. Hogy éreztük magunkat, gondolhatod. Lassan beesteledett, jött az éjszaka. Természetesen kint aludtunk (most már fekve) a szabad ég alatt. Hálát adhatunk Istennek, hogy ezekben a napokban nem volt eső, minden holmink, ami még megmaradt, teljesen tönkre ment volna. Hogy aludtam el, most már nem tudom, de egész éjjel odahaza jártam. Érdekes, eleinte szinte megszokott dolog volt, hogy álmunkban otthon jártunk. Sokan annak tulajdonították, hogy mindig haza gondoltunk.

4.

Még nem virradt ki teljesen, mikor nagy kolompolásra ébredtünk. Hála a 8 órás munkarendeletnek, elég korán keltettek bennünket. Munka előtt kihirdették, épp annyi fizetést kapunk, mint más állami gazdaságokban. Az aratók kimentek a mezőre, mindenki elfoglalta munkahelyét. A mi csoportunk belső rendező munkát kapott. A csoportvezetőm v. Náray cs. ezredes volt, az Üzenet jött messze-messze földről c. nóta szerzője. Négyen WC-ásásnak kezdtünk, a többiek egy nagy hodály (jászol nélküli istálló) kitisztításához kezdtek. Jó méter mélyen kihordták a földet, új földet hordtak be, a falakat lemosták, többször át lett meszelve, s pár nap múlva 120 embernek a lakása lett. A szag azért, míg ott laktak, november elejéig mindig érzett. Mi inkább jobbnak láttuk kint az ég alatt lakni. Mi is nagyon megizzadtunk. Olyan talaj ez, hogy aki nem látja, az nem is hiszi el. A télen már a karácsonyi ’élményeimmel’ ismertettem. Már 2 méter mélyen jártunk, de minden darabot úgy kellett csákánnyal kifeszíteni. Estére azért egy 4 méter hosszú, 2,5 m mély és 1,5 m széles gödörrel elkészültünk. Kosztunk egész csütörtökig a hazai volt. Csütörtökön lépett üzembe az üzemi konyha. Késő este lett, mire az aratók is hazaértek. Hétfőn a csomagellenőrzésnek esett áldozatul a fényképezőgépem, többeknek, aki elhozta, rádiója, írógépe. Másnap ugyanolyan korán volt ébresztő. Én délig lucernát gyűjtöttem, délután mentünk Apuval csépelni. Ez a munka megtartott egész héten. Viktória borsót csépeltünk. Következő héten beosztottak engem is aratni. Eleinte kicsit furcsa volt az egész napos munka, de lassan kezdtem megszokni.

A honvágy nagyon gyötört bennünket. Nagyon rossz volt az is, hogy nem írhattunk levelet. Egypáran megpróbálták, a fekete írást, de ’elkapták’ őket. Aratás közben történt, egy nap megmosott bennünket a zápor. Este hazakerülve az ’ágyamat’ fent találtam az egyik épület padlásán. Ettől kezdve november 3-ig itt laktunk. Két padlás volt összesen, de jó páran elfértünk rajta. A napok lassan múltak, jöttek a vasárnapok. Aratáskor az is munkanap volt, azért este előkerültek a hangszerek, s a holdfényes éjszakában szép magyar nóták hagyták el az összejött ’bús magyarok’ száját. A télen, mikor állandóan kint jártunk a traktorral, sokat beszélgettem a szomszéd tanyásokkal. 300-500 méterre vannak tőlünk, s könnyező szemekkel mesélték, mikor előjött a szó ezekről a nótázásokról, hogy sírt az egész környék, mikor hallották a 200-250 ember hangját. Gondold el, szép nyári csillagos éjszakában ennyi hangot, az égre nézve, Baranya felé fordulva, felcsendülni bús magyar nótázást. „A kanyargós Dráva mentén, ott születtem”, „Haza vágyok csendes kis falumba”, „Nem kell nékem a világon semmi” stb. Szinte nem is tudom gyorsan, hogy milyen nóták lettek egyszerre elővéve. Voltak új, s bizony már rég elfelejtettek is. Sokszor éjfél felé járt az idő, mikor lecsendesedett táborunk. Tudtunk, hogy 3 órakor ébresztő, vár a nehéz munka, de ez nem tartott vissza bennünket pár óra ’hazamenéstől’. Vége volt az aratásnak, jött a cséplés. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor a Mancikáék (az okorági lovas Kovács bácsi volt az etetője) jöttek váltani bennünket, és újságolják még fent a gépen, hogy szabad levelet írni. A Jolánkával csak néztünk egymásra, és nem akartuk elhinni a hallottakat. Api, mikor lemegyünk, mondja, az előbb volt itt a parancsnok és az hirdette ki, hogy mától kezdve mindenki írhat levelet és kaphat csomagot. Alig vártam a délután 2 órát, mikor jött a másik csoport váltani, hogy mi újabb hírt hoznak. Már messziről kiabálták „írtunk Baranyába”. Szinte szaladtam hazáig, és úgy porosan gyorsan megírtam én is pár lapot. Most, hónapok elmúltával, őszintén mondva nem nagyon hittem az egészben. Azt hiszem, ezen nem is csodálkozol, hisz ez alatt a pár hét alatt annyi meglepetés ért bennünket. Nehezen múltak a napok, míg egy hét múlva megvolt az első „levélosztás”. Én ugyan nem kaptam még ekkor sehonnét, de az elveszett bizalmunk az Úrban lassan kezdett visszajönni. Hidd, sokan mondták már azt is, hogy mennyire hogy van Isten, mert másképp nem így lenne, ahogy most vagyunk. Pár nap múlva megjött nekem is az első levél az I. Jancsitól. Lassan mentek a napok, egymás után jöttek a levelek és a csomagok. Nem mondom, sokat segített a „hazai”, de többet ért minden értéknél az a szeretet és barátság, amellyel egy távol kisfaluból indították útnak.

5.

Megkaptuk az első fizetést is. Leírnám, de nem érdemes, hogy mekkora összegeket kaptunk. Egy kaszás a legnagyobb aratásban jó, ha napi 9-10 forintot keresett. A mezőgazdaságiak azóta is nagyon gyéren állnak. A kosztunk nem valami jó, de azért tűrhető volt. Ezekről a hetekről bővebben nem mesélek, a P. Feri bá’ azt hiszem, vitt haza részleteket Ny.házáról.

Ahogy az idő haladt, úgy kezdtük muszájból megszokni az új életkörülményeinket. Cséplés után megkezdődött a vályogvetés. Gyors iramban haladt a munka, közben a szomszéd kulákok földjeit is „örököltük”. Az eddig 6-700 hold földünk így megszaporodott 2000-re. Mennyire fájt a szívünk, mikor egy reggel fegyveres kísérettel beállítottunk hozzájuk, fejük fölött bontottuk a házakat. A tanyánkon vetett vályogból és az így nyert anyagból egymás után épültek a házak. A többi munka is lázas ütemben haladt. Eleinte furcsa volt, hogy állandóan a hátunk mögött f.-rel állnak és az idevalósiakkal egy szót sem szabad beszélgetni.

Megépült a villany, és Apu itt nyert alkalmazást. Engem is hívtak traktorosnak, de egy öreg Lanz/Buldog volt az egész gépparkunk, és ahhoz nem volt kedvem.

A mezei munkák, mivel tengeri nem sok volt, hamar befejeződtek. Okt. utaján a népek elmentek az erdőre. A padlásunk is már kezdett hűvös lenni. Addig jártunk a vezetőség nyakára, míg a készen lévő házakba hurculkodhattunk. Nov. elején kaptunk egy „kulák” K 50/55 HSCS traktort, én is jelentkeztem, s így lett belőlem traktoros. Beköszöntött az ősz, megjött az esős idő, és ezzel a nagy sár.

Lassan közeledett a szeretet ünnepe, a karácsony. Nehezen vártuk, kicsit reménykedtünk is, hátha számunkra is meghozza a Jézuska az ajándékot, a szabadságot. Életem első karácsonyát töltöttem távol kis falumtól, de olyan „élménnyel”, amelyet nem fogunk elfelejteni soha. Erről már meséltem, azt hiszem, emlékezetedben él még ma is.

Míg az óévnél tartunk, néhány részletet elfelejtettem elmondani. Okt. közepén egy éjjel „elhagyott” bennünket a Breuer bácsi, Pestre távozott. Nov. elején 6-an hagyták itt tanyánkat. Bede bá’ és társai (a mi kis falunk utolsó betűjét elhagyva) szintén P.-re költöztek. Haltak is meg ketten (öreg bácsikák), a gólya is gyakran látogatott bennünket. Megnyílt a betegápolás és a Mancika ápolónő lett.

Megjött az újév. Szerencsénk, hogy a télen nem volt nagy hideg, mert nem tudom, mi lett volna velünk. A gazdaság látott el bennünket tüzelővel, 10 napra kaptunk 60 kg fát. Gondold el, mekkora fűtést csaptunk belőle. A sár „nyakig” érő volt, az eső nap-nap után esett. Az országútra nem lehetett kimenni gyalog, akkora volt a víz. A lovak a kőről a kocsit nem tudták lehozni, úgyhogy minden munkát, fuvart mi végeztünk az 55-sel. Január utóján jött a gyártól egy új G 30/35, úgyhogy már ketten tudtuk a nagy strapát elvégezni. Febr. 6-án átvettem aputól a villanyt, ő átment a műhelybe dolgozni.

Nehezen vártuk a tavaszt, a ruháink és lábbelink eléggé megsínylették a telet, a nagy sarat és a sok esőt. Bizony előfordult, hogy reggel nedvesen kellett felhúzni őket. Szárítani nem volt mód, sokan ráfeküdtek, és úgy-ahogy megszáradt. A hónapok teltek egymás után jöttek a 23-ák. Megjött a rég várt tavaszt is, és az emberek újból reménykedni kezdtek, hátha ez a tavasz hoz valamit számunkra. Márciusban visszajött az a 6 eltávozott is, a Breuer bá is végre életjelt adott magáról, jelezve, hogy talán júliusban vagy aug.-ban visszajön hozzánk.

Megkezdődött a kicsik hazaszállítása is, nap nap után jöttek Baranyából értük. Sajnos mi ezekkel nem beszélhettünk, a fokiak azt hiszem elmondták a látottakat. A gólyák is kelepeltek néha. A teklai Perintfalviékhoz három is jött egyszerre, 2 fiút és 1 kislányt hozva a csőrükben. Elmúlott a feltámadás ünnepe is, de a mi helyzetünk annyiban változott, hogy mindig súlyosabb helyzetbe kerültünk.

(Megjelent: 2006. január-márciusban, 5 részben)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “„Nincs e földön gazdagabb, szebb ország, Minden ember érzi, hogy szabad!” – 1-4.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés