Nem járhat ott az évekhez bilincselt,
az idő börtönrácsain beszökő fényben
ne hajtson hát rügyet az újraélés
nosztalgiája! minek is volna újabb esély,
a táj örökzöld színeit a dér ezüstje járja,
ismerős utakon idegen szánok siklanak,
képe is messzelátólencsén át érkezik
a létezés egyre szűkülő látóterébe;
kiszáradtak az Aranypármen-, Batuul-
Húsvéti Rozmaring-termő kertek,
cerberusok őrzik a gesztenyések édenét,
a kesernyés avar – s a napsütött fenyők
mákonyos gyantaillata elérhetetlen,
akkor meg minek az albumlapokat
naponta nyitogatni a Bodi-tó képeivel,
gyönyörködni, ahogy a nyári part fölé
csipkés lombárnyékot himbálnak a fák,
visszaidézni a Rozsály sziklatetőit a
havasi cserjék, törpefenyők káprázatát;
minek a tegnapok lábnyomába eredni
s esernyőként óriás lapulevéllel
a hirtelen zápor elől összebújva
látni, hogyan kortyolják, nyelik magukba
a Nap elé csüngő felhőkből szamóca-,
s áfonyamezők a szivárvány színes
esőcseppjeit… nem járhat ott az évekhez
bilincselt…akkor meg minek visszaidézni a
régmúlt varázsos fényeit, akkor meg minek?
2018
Szóljon hozzá!