____________K. J. – nek

Bár lennék tenger,
mosnák hullámaim édes partodat,
ölelném lázas tested monoton,
légyen nappal, vagy alkonyat.
Már nem vagyok senki, csak
számkivetett, ebben a bolond,
birtokló világban,
már csak karjaim vannak és
szűnni nem akaró vágyam.
Lábaim visznek, kísérlek,
követlek némán, szívdobogva,
túlhevült szívemet hűteni,
ráborulok a hűvös csillagokra.
Amikor megtérek, lábaimról
csillagpor pereg, ne kérdezd
merre jártam, téged kerestelek.

Elhal a suta mozdulat, kezem
megreked mézszínű hajadban,
árnyékunk tébolyult hullámverés,
a halódó, rozsdás alkonyatban.
Kezed alatt erejét veszti, simul
a nappalok vad, tarajos ránca,
tenyerem elfedi szemérmed, a
feljövő Hold fényében vakít,
megvonaglik mezítelen hátad.
Felmutatjuk az örök csodát,
együtt áldozunk az éjszakában.
Együtt lángolunk, lobogunk,
megyünk mindöröktől kézen fogva,
két boldog rabtartó, vagyunk
egymásnak végítéletig a foglya.

Megosztás

Tweet