A kislány már évek óta szeretett volna kutyát. Hogy legyen kivel játszani, legyen kivel sétálni menni. Vagy hogy legyen kinek parancsolni. Szóval egy kutya nagyon hiányzott a házból.
A kislány szülei azonban nem így gondolták: – A kutya hangos, rendetlenséget csinál, elvonja a figyelmet a tanulástól. Sok a gond vele, és hová tesszük, ha nyaralni megyünk. Városi lakásba nem való kutya, ott rosszul érezné magát. – A kislány tudomásul vette, hogy nem lesz kutya, de a szíve mélyén azért sajnálta a dolgot.
Sokáig törte a fejét, hogyan tehetne szert olyan kutyára, amelynek a létezésébe a szülei mégis beleegyeznek. Aztán egy délután munkához látott.
Volt a gyerekszoba falán egy hosszú fonalköteg, amelyet vékony-vastag, hosszabb-rövidebb tarka fonalak alkottak. A nyakán egy vastagabb szállal keresztülkötötték, a köteg alsó vége szabadon lengedezett, ki lehetett húzni belőle egy-egy fonalat kötözéshez, játékhoz, hajszalagnak.
A kislány szerette ezt a hajdani szobadíszt, és éppen, mert szerette, elhatározta, hogy ebből készíti el a kutyát. Az ő saját kutyáját. A fekete fonalköteget több helyen is keresztülkötötte, ez lett a kutya teste. Fehér és szürke szálakból két kisebb fonatot készített, ezeket a fekete fonalcsomón ügyesen átvezette, alul két-két ágra kötötte, így máris négy lába lett a gömböc-borzas jószágnak. Most már csak a két végén kellett igazítani rajta: elöl kialakította a kutya két keskeny fülét és szélesebb orrát, hátul pedig szabadon libegni hagyta a szálakra bontott farkát. Némi piros ragasztópapír kellett már csak a kutya nyelvének elkészítéséhez, és édesanyja varródobozából két apró fekete gomb a szeméhez. Készen is lett a kutya, vacsorakor már büszkén ültette a kislány a széke karfájára. Egyik lába rövidebb volt a többinél, a másik vastagabb, a szeme is közelebb volt az orra hegyéhez, de ki törődik ilyen aprósággal. A farkát meg mintha ellenszél borzolta volna állandóan. A kislány azonban nagyon elégedetten nézte az új formát öltött hajdani szobadíszt.
– És hogy hívják ezt a csinos szőrkutyát? – kérdezte édesanyja, aki nemcsak kislánya ügyességének örült, hanem annak is, hogy a gyereknek mégis lett kutyája.
– Grabanc! – vágta rá a kislány, és magához szorította a füles-farkas gombolyagot.
Attól kezdve Grabancot úgy tartották, mint a valódi kutyát. Reggelenként elbúcsúzott tőle iskolába menet, délután neki mesélte el apró titkait, magával vitte, ha sétálni mentek. Amikor egy-egy szál kihúzódott belőle, a kislány gondosan új fonalat fűzött a helyébe.
Történt pedig egy este, hogy a kislány édesapja későbben jött haza. Kezében kerek csomagot tartott és mosolyogva a kislány elé tette a szőnyegre. A csomag megmozdult, és apró, fekete kutyakölyök gurult elő belőle. Füle hegyes, szeme fényes, hangja vékony.
– Grabanc, kis kutyám! – kiáltotta a kislány a már ismert nevet, és magához ölelte az új jövevényt. A szülők mégis úgy döntöttek, hadd kapjon igazi kutyát a kislány. – Már mégse egy szőrcsomóval játsszon a gyerek! – mondta édesapja.
Attól kezdve a játék zajába valódi ugatás keveredett, ugyancsak eleven főszereplővel. A szőrkutya pedig ott álldogált a szék karfáján. Álldogált, gubbasztott, a szék mögé esett, napokig nem is vették észre. Egy este édesanya, inkább csak mellékesen, ezt mondta a kislánynak:
– Feltettem a szekrény tetejére a szőrkutyádat!
– Grabancot? Az igazit? – kérdezte ijedten a kislány.
– Az igazit? De hiszen az igazi itt ugrándozik!
A kislány hallgatott. Szégyellte magát és sajnálta a fonalkutyát, amelyet olyan szeretettel készített, aztán olyan hamar elfelejtett. Levette a szekrény tetejéről, az ágya végébe ültette, de aztán újra csak elfeledkezett róla. Grabancot vitte sétálni.
Néhány nap múlva, egy délután, a kislány apró morgásokat hallott a gyerekszoba felől. Amint belépett, Grabancot pillantotta meg, szájában a szőrkutyával. Örömmel rázogatta puha, fekete zsákmányát.
– Grabanc, teszed le Grabancot! – kiáltott rá a kutyára és nevetni kezdett. De a kutya csak játszott tovább, dobálta, húzta-vonta, felhajította meg elkapta a szőrfigurát. A kislány próbálta elvenni tőle, de a kutya nem engedte, újra meg újra a szájába kapta.
Attól kezdve így ment minden délután. Amíg a kislány tanult, olvasott vagy a barátnőivel játszott, Grabanc a szőrkutyát idomította. Apró fogaival alaposan meg is tépázta, úgy, hogy édesanyának kétszer is meg kellett erősíteni rajta a kötéseket. A farkát meg szálanként kitépkedte. Egyébként azonban nagyon vigyázott rá. Becipelte a szoba sarkába, ahol az alvószőnyege volt, magával hurcolta szerte a lakásban, sőt sétálni sem indult el nélküle.
A kislány örült, hogy a szőrkutya újra előkerült. Az ölébe vette, dédelgetni kezdte, mint régen. De Grabanc ugrott, morgott és máris az ő szájában himbálózott a fekete figura. Nem is engedte el estig.
– Grabanc mindig a szőrkutyával játszik! – panaszkodott vacsoránál a kislány.
– Ugyan, hagyd! – nevetett az édesanyja. – Hadd legyen az övé, neked van már igazi kutyád!
– Jó, legyen hát a kutya kutyája! – a kislány jót nevetett az elnevezésen és megnyugodott.
Pár nap múlva, egy délután sétálni mentek. Hárman. Elöl a kislány, mögötte lépegetett Grabanc, szájában a szőrkutya. Egy néni mosolyogva nézte őket.
– Hogy hívják a kutyádat, kislány? – kérdezte.
– Grabanc!
– És az a kis játékkutya a szájában?
– Az a kutya kutyája.
– És azt hogy hívják?
– Grabanc! – és sétáltak tovább.
A néni semmit sem értett az egészből.
Szóljon hozzá!