A pécsi-baranyai zsidóság kálváriája 1944 tavaszán-nyarán a „Dunántúl” híradásai nyomán (3.)

Elsőre talán nem tűnik annyira fontosnak a következő hír, amelyet a lap április 3.-i számában közöltek, nem feltűnő helyen, a 3. oldalon, de ha belegondolunk, ezzel a nácibarát kormány épp a ma sokat emlegetett tájékoztatás-tájékozódás szabadságát igyekezett elvágni, illetve egy irányba, a „Hitleráj” híreinek hallgatásába irányítani, egyből fontossá válik. Az írott sajtót – az addigi tömeges lapbezárások nyomán – már úgyis a kezükben tartották. És ebbe a sorba tartozott a másik nagy tekintélyű helyi napilap, az 1892-ben alapított, már betiltott „Pécsi Napló” is!…

A cikk a „Tilos az ellenséges rádió adók hallgatása” cím alatt található, és többek között így szólt. „…A tilalom kiterjed a zenei műsorszámokra is. Nem vonatkozik a tilalom a német birodalom, valamint a német birodalommal szövetségben álló államok adóállomásaira, a német birodalmi csapatok által megszállt területen működő, és német vezetés alatt álló adóállomásokra… A bűntetőjogi felelősségre vonáson felül rendőrhatósági őrizet alá helyezésnek, internálásnak is helye van. Azt a rádióvevő készüléket, amellyel a kihágást elkövették, el kell kobozni.”

Pedig a német megszállás után, a szövetségesek közül az amerikai és az angol légierő megkezdte országunk egyre fokozódó bombázását. Az április 4.-i, keddi híradás épp erről szólt. „Terrortámadás érte hétfőn délelőtt Budapestet, és az ország több helységét. A bombázás emberáldozatokat is követelt. A főváros lakói egyelőre nem utazhatnak vidékre…” A sajtó természetesen igyekezett fönntartani a kitartás-érzést, amikor április 6.-i számában a következő címmel közölt tudósítást. „A Budapest ellen intézett terrortámadás a fővárosi sajtó tükrében – A lakosság fegyelmezetten és hősiesen állta a megpróbáltatást.”

Ezzel szemben Sztójay Döme kormánya továbbra is hozta a megszorító rendeleteket, amelyek egyre fokozódó ütemben súlytották zsidó polgártársainkat. Az április 5.-i szám „Fontos rendeletek” című cikkében is egy ilyen „el volt rejtve” a többiek között.

A HM rendelet szerint „…mindazok az egyének, akik a vonatkozó kormányrendeletek értelmében a zsidók számára előírt megkülönböztetést (sárga csillag) kötelesek hordani, katonai egyenruhát nem viselhetnek. Ilyen honvédségi és csendőrségi személyektől – tekintet nélkül állományviszonyukra – az egyenruha viselés jogát a honvédelmi miniszter megvonja.”

Ugyanebben a számban tudatták a közvéleménnyel a következőket. „Kormányrendelet a zsidók megkülönböztető jelzéséről kiadott intézkedések kiegészítéséről.” Ez így szólt. „Nem kell megkülönböztető jelzést viselniök (sic!) a keresztény hitfelekezet lelkipásztorainak, a kitűntetés folytán kivételezettekkel együtt lakó feleségnek, gyermeknek, a jelenlegi háború hadiözvegyeinek és hadiárváinak, a nem zsidó személlyel élő keresztény vallásfelekezetű házastársnak, ha gyermekeik nem zsidók.”

A hírhedtté váló rendelet további kiegészítését tudhatták meg az újságolvasók – milyen „véletlen!” – még ugyanebben a számban, előző napi keltezéssel. „Budapest, április 4. (MTI) – A hivatalos lap szerdai száma kormányrendeletet közöl a zsidók megkülönböztető jelzéséről kiadott 1240/1944. M. E. számú rendelet kiegészítéséről. A rendelet szerint az 1240/1944. M. E. számú rendelet első paragrafusában foglalt rendelkezés nem terjed ki a zsidók közül:

1. a keresztény hitfelekezet tényleges vagy nyugdíjas lelkipásztoraira, a szerzetesrendek lelkipásztori működésére jogosított tagjára, és arra, aki – akár, mint szerzetesrendnek tagja, akár, mint az illetékes egyházi hatóság részéről felavatott diakónus, diakonissza – kizárólag élethivatásként az elhagyottak, szegények, árvák és betegek gondozási munkáját végzi.

2. az 1240/1944. M E. számú rendelet 3. paragrafusában felsorolt kitűntetései folytán kivétel alá eső személynek a vele együtt lakó feleségére vagy özvegyére és gyermekére.

3. a jelenlegi háború hadiözvegyeire és hadiárváira.

4. a nem zsidó személyeknek vele együtt élő keresztény vallásfelekezethez tartozó házastársa, továbbá a nem zsidó személynek vele együtt élő, keresztény vallásfelekezethez tartozó házastársa, továbbá a nem zsidó személynek keresztény hitfelekezethez tartozó özvegyére. Ha azonban a házasságból gyermek van, a kivételezés mindkét esetben csak akkor áll fenn, ha a gyermek nem zsidó.

5. a Magyarországon tartózkodó azokra a külföldi állampolgárokra, akik a külföldi állampolgárságukat a külföldieket ellenőrző országos központi hatóság által, az illetékes külképviseleti hatóság megkeresése alapján, az erre a célra kiállított tanúsítvánnyal igazolják.

Az első bekezdés rendelkezése a rendelet első pontjában említett magánszemélyek közül csak azokra vonatkozik, akik a jelen rendelet hatálybalépésekor felszentelt (felavatott) lelkipásztorok, diakónusok, diakonisszák, illetőleg a rendnek fogadalmat tett tagjai.

Hogyan kell értelmezni a törvény ’házon kívül’ kitételét? A zsidók megkülönböztető jelzéséről szóló 1240/1944. M. E. számú rendelettel kapcsolatban a közönség köréből, több oldalról merült fel kétség a tekintetbe (sic!), miként kell a rendeletnek azt a rendelkezését értelmezni, hogy a megkülönböztető jelzést ’házon kívül’ kell viselni.

Illetékes hely magyarázata szerint a zsidóknak a megkülönböztető jelzést minden olyan helyen viselniök (sic!) kell, ahol a közönséggel érintkezhetnek (utcán, nyilvános helyeken, villamoson, vasúton stb.) Nem kell jelvényt viselni a zsidók lakását magában foglaló épületen belül, feltéve, hogy nem ugyanabban az épületben lévő nyilvános helyről (színház, vendéglő stb.) van szó.”

Az április 6.-i, csütörtöki szám cikke szerint egy újabb területen korlátozták az ország zsidóságát, amely egy másik érzékeny területet, a közlekedést érintette, „Kormányrendelet a zsidók utazásainak korlátozásáról” cím alatt – ismét előző napi dátumozással. „Budapest, április 5. (MTI) – A Hivatalos Lap csütörtöki száma kormányrendeletet közöl a zsidók utazásának korlátozásáról. A rendelet értelmében az a zsidó, aki az 1240/1944. M. E. számú rendelet 1. paragrafusában meghatározott megkülönböztető jelzésviselésére köteles, sem közlekedés, sem szállítás céljára személygép-járművet (személyautó, motorkerékpár, géperejű bérkocsi) nem használhat, és az illetékes hatóság írásbeli engedélye nélkül sem közforgalmi vagy korlátozott közforgalmi vasúton, sem közforgalomra berendezett személyszállító hajón, sem pedig közhasználatú társasgépkocsin nem utazhat.

Az egy útra vagy határozott időtartamra szóló engedélyt a magyar királyi rendőrség működési területén az I. fokú rendőrhatóság, egyebütt (sic!) pedig a csendőrőrs adja meg. Ilyen engedélyek kiadásának csak akkor van helye, ha az utazást a munkahelyre való elutazás, és az onnan lakóhelyre való visszatérés, vagy egyéb fontos ok teszi szükségessé. Az engedélyt ki kell adni annak, aki utazását polgári vagy katonai hatóság idézésével igazolja. Az engedélyben meg kell jelölni a kérelmező nevét, foglalkozását, pontos lakcímét, továbbá az utazás célját, helyét és időtartamát. A kiadott engedélyekről jegyzéket kell vezetni.

Az a gyakorló orvos, akit az Orvosi Kamara erre írásban feljogosít, gép erejű bérkocsit jogosult igénybe venni. Az egy útra vagy korlátozott időtartamra szóló utazási engedély nem jogosít sem sebes vonaton, sem gyorsvonaton, vagy sínautóbuszon (gyors motoros vonaton) utazásra, sem pedig étkező- és hálókocsi használatára.”

Az utazás abban az időben egyébként is nehézségekbe ütközött, ezt tanúsította az aznap megjelent, a „Budapestre utazó vidékiek lássák el magukat személyi okmánnyal” című tudósítás. Amikor pedig a „Kormánybiztosok kerülnek a hadműveleti területté nyilvánítandó övezetek polgári közigazgatásának élére” című közlemény napvilágot látott ugyancsak április 6.-án, mutatta azt az eltitkolt, szomorúan tragikus valóságot, hogy a front már az akkori országhatár felé közeledik…