Trilla

 

A madarak az erdőszélen dalolnak a legszebben. Örülnek a rét napsugarának és örülnek az erdő félhomályának. Kiállnak az erdőszéli fák tetejére, és teli torokból köszöntik a világot.

Azon a tavaszon különösen szépen szóltak: az erdei, a mezei, sőt a ház körül fészkelő madárcsaládok is egy sor jó torkú énekes fiókával lettek gazdagabbak. Volt is olyan csicsergés, csiripelés, pittyegés, cserregés kora hajnaltól sötétedésig, hogy az emberek ámulva álltak meg az erdőszéli ösvényen.

A legszebben azonban minden madár között Trilla fújta, a fiatal feketerigó. Híres család volt a Trilláé, a rigók mind jó torkú, bátor dalosok, de a fényes csőrű, ragyogó tollú Trilla közülük is kitűnt. A legmagasabb tölgyek csúcsáról énekelt, kényesen körbeforgott, míg a fa vékony ága meg-meghajlott alatta.

A többi madár ámulva elhallgatott, ha Trilla dalolni kezdett, de ő biztatta a cinkét, poszátát, pintyet, kenderikét, sármányt meg a többieket: – Nosza, énekeljetek ti is!

Ahol az erdőszél a leghangosabb volt a madárdaltól, ott állott Fruzsa néni háza. Hogy az apró ház apró gazdája öreg volt-e vagy fiatal, hogy rászolgált-e a néni nevezetre, nem tudta senki. Még a madarak sem, akiket pedig etetett, itatott, ápolt és gondozott. Legtöbbször azonban kiült a háza elé, és hallgatta az éneküket.

Asztaláról sohasem ő evett, a madaraknak volt az terített asztal, tányérjából sohasem fogyott ki a víz, a kis énekesek megnedvesíthették kiszáradt torkukat. Fruzsa néni minden madarat ismert és beszélt hozzájuk. Hívta őket, és ők odarepültek. A vállára ültek, és a kezéből ettek. Először a szemtelenek, aztán a bátrabbak, végül a félénkek.

A délceg Trillát hamar megkedvelte, a Trilla nevet is ő adta neki. A madár hamarosan külön tányért kapott és hajnalonként az ablakpárkányról ébresztette a ház apró gazdaasszonyát.

– Énekelj, madárkám! Trillázzál! – mondogatta neki és a rigó fújta a csengő dallamokat.

– Ejnye, te haszontalan, te mindenkinek énekelsz? – mondta egyszer szemrehányóan, amikor Trilla csak hosszas unszolás után és a friss kendermag láttára volt hajlandó lelibbenni a faágról.

– Óh, nem, én csak egyvalakinek énekelek! – trillázott a rigó Fruzsa néninek.

– Ugye, nekem? – örült a madarak kis gazdaasszonya, és magasra tartotta ujját, hogy Trilla ráröpüljön.

– Saját magamnak! – felelte a rigó és olyan csodás énekbe kezdett, hogy a többi madár az ámulattól elhallgatott az erdőszélen.

És volt kendermag, köles és fenyőmag, vékonyra vágott csalán és papsajt-levél, a madarak bizalommal szálltak a széles asztalra és az apró kézre.

Egy reggel Trilla ébresztő dalát fújta az ablak párkányán, majd a porcelántányér szélére állt és két aprót kortyantott a vízből. Amint azonban sárga csőrét másodszor is a vízbe mártotta, hihetetlen dolog történt. Fruzsa néni váratlanul madárfogó hálót dobott rá és egy pillanat múlva Trilla egy kalitka foglya lett. A madarak rémülten rebbentek szét, és csak pittyegni mertek.

Fruzsa néni a kalitkát az asztal közepére állította, leült elé az alacsony székre és gyönyörködve nézte kedvencét.

De Trilla elhallgatott. Nem szólt, nem énekelt, egy hang nem jött ki többet a torkán. Nem énekelt hajnalban, nem az alkonyatban. Csöndben maradt akkor is, amikor a többi madár ismét visszatért az ingyen lakomára, és oda-odaszóltak neki a kalitkába egy-egy bátorító szót. Fruzsa néni kérlelte: – Énekelj, madárkám! Trillázzál! – de a rigó hallgatott. Magot szórt a kalitkába, púpozva állt a finom repce meg a napraforgószem, de Trilla hozzá sem nyúlt. Tányérkáját kristálypohárra cserélte, de a rigó nem ivott többet.

– Szólj, kis dalnokom! Hiszen itt van mindened, amit szeretsz! – a rigó azonban nem mozdult. Reggelre Fruzsa néni a hátán fekve találta Trillát. Megsimogatta, elsiratta, „legkedvesebbik madárkámnak” nevezte.

Amint azonban kis kendőbe csavarta, hogy az erdőszélen eltemesse, Trilla váratlanul megmozdult. Rúgott egyet magán, felröppent a legmagasabb tölgyfára, a kendő pedig a földre hullott.

Fruzsa néni felsikoltott örömében, hogy életre kelt az ő madárkája. Trilla azonban soha többé nem szállt le a kis ház ablakára, nem evett a terített asztalról, nem ivott a kristálypohárból.

A tölgyfa ága büszkén hordozta énekesét, aki a kalitkából szabadulva talán még szebben énekelt, mint azelőtt. A rigó azonban elnézett a ház fölött, el az emberek fölött és el a madarak fölött is, akik a morzsa halom körül nyüzsögtek.

Az erdőszéli patakra járt le inni. Ivás után a szomszéd bokorra szállt és onnan mondott köszönetet a csörgedező pataknak. Úgy élt, ahogy az erdő szabad madarai élnek. És énekelt kedvére.

De kalitkában nem volt hajlandó énekelni…!