Épp leszálltam ma a 28-as villamosról
a végállomáson, szitáló esőben, amikor
bevillant emlékezetembe a kép, ahogy
a szakadó esőben futottam a villamostól
a buszok felé. 1984 kora nyarán
történt, május vége volt talán, s én a
kisfiamért futottam, ne ő legyen mindig
az utolsó az oviban. Hazafelé elkapott egy
hatalmas nyári zápor. Még a ruhámra is
emlékszem, ami akkor rajtam volt, és totál
elázott, sötétkék alapon apró fehér és
világoskék virágok, fodros gallér, féllábszárig
ért, nagyon szerettem. Amikor húsz év múlva
bevittem a Cseritibe, már akkor megbántam,
amikor a fiatal eladó kitette a kirakatba,
de hiába mentem vissza érte, már nem volt meg,
eladták valakinek. Már csurom víz volt mindenem,
éreztem, ahogy bámész tekintetek kereszttüzében
rohantam harmincévesen. Kezemben elázott
szandálommal, csattogott a talpam a pocsolyák
hosszú során át. Még láttam, ahogy a busz ajtaja
becsapódik előttem, sírtam, könnyeim összekeveredtek
az esővel. Most ugyanott állok, az eső épp csak
csepereg, úgy érzem, csak álmodtam az egészet,
hiszen sehol nincsenek a hajdani virágárusok,
a buszmegállót is csak nehezen találtam meg.
Eltelt negyven év, rég nem futok már buszok után.
Egy ismeretlen nőt kérdezek meg, mi történt itt?
Talán álmodtam az egészet? Mindent átépítettek,
mondja, és együtt rajzoljuk meg azt a régi képet, amit
emlékezetem az imént felidézett. Valóban ott voltak
a virágárusok, meg a buszok is máshol álltak meg,
mutatja is nekem, és akkor megérzem, hogy futnak
lefelé arcomon a könnyek, az esővel elkeverednek.
Az eső meg csak esik, bennem zeng a kőbánya blues,
a fiatalságom, amit elmostak a nagy esők, és végszóra
feloszlanak a felhők, bágyadtan kisüt a Nap, egymásra
mosolygunk az ismeretlen nővel, megérkezik a busz.
2024 05 02
Szóljon hozzá!