Fiatal család halad el mellettünk a Balaton partján. Legelöl egy apuka egy óriási unikornis úszógumit cipel, egyik vége leér a gyepig. Mögötte ballag a család, anya és a két kisgyerek. A négy év körüli kisfiú hangosan odaszól pár évvel nagyobb nővérkéjének.
– Nézd, ott az apa farka!
– Nem, az nem az apa farka – javítja ki a nővérke.
Ebben maradnak.
Üdülőtelepi családos bicajozás. Apuka épp eligazítja két fiúgyermeket.
– Lehetőleg szépen sorjában, fékezve menjetek le a lejtőn.
A két kisgyerek egymást megelőzve indulna lefelé.
– Várj, várj – szól a bátyus – elvileg én vagyok az első!
Választékos rendreutasítás.
Balaton körüli bicikliút. Sűrűn, egymásután haladnak rajta a bringások. Egyesek csöndben, mások beszélgetve és megint mások hangos zeneszó kíséretében. Egy fiatal pár közeledik. A férfi bevárja a láthatóan fáradt nőtársát.
– Tudod, milyen szerencsénk van? Ha most esne a hó, milyen szar lenne ilyen dög melegben havat lapátolni!
És milyen igaza van.
Egy újabb facsemete állapítom meg, visszajáró vendégként a régbevált szabadstrandon. De valami mégis furcsa. Hiszen ez nem a szokásos fűzfa, hanem… diófacsemete. Közelebb megyek és egy láncon két kis fém érmét (szinte azt mondtam, hogy dögcédulát) találtam ágaira bogozva. Egyiken egy nő és egy férfi neve, másikon pedig az üzenet: „Boldogok, akik észreveszik a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.”
Bölcs gondolat.
Balatoni naplemente, aranyhíd.
Szóljon hozzá!