Két nő beszélget. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket A-nak és B-nek. (Mindig a sor elején jelzem, ki beszél.)
Egy szobában ülnek, vörösbort isznak. Nehezen indul köztük a beszélgetés. Olyan ez, mint egy vallomás, vagy gyónás. Többnyire A beszél és B hallgatja, csak ritkán szól közbe.
A.: Már 12 éve nem érintett meg senki. Ha jól számolom, inkább 13. Csak gyógyászati céllal, orvosok: kardiológus, onkológus, masszőr. De szerelemmel senki. Néha úgy érzem, már nem sokáig fogok élni, és mielőtt meghalok, még utoljára szeretném, ha valaki átölelne, szeretkezne velem. Egyre erősebb bennem ez a kívánság, de sem bátorságom, sem ötletem nincs, hogyan oldjam meg.
Becsapott az idő, ellenem dolgozott. Még 58 sem voltam, amikor az utolsó, hét évig tartó kapcsolatomnak vége lett. Én szakítottam, mert abban a formában, amit nekem a párom szánt, nem bírtam tovább.
Akkor még bizakodtam, hogy találkozom valakivel, akivel öreg korunkra egymás társai leszünk. De minden balul sült el, végül teljesen magamra maradtam. Most meg már gyáva vagyok változtatni. Nem is értem ezt a sürgető vágyat, amiről mesélek neked, mert rég elengedtem a vágyat, de álmaimban előjön mostanában, és sokszor nappal is érzem.
B.: Meséld el nekem ezt a 12 évet, kérlek! Soha nem próbálkoztál, nem ismerkedtél?
A.: Eleinte igen. Nem voltam csúnya, vagy elutasító, de valahogy egész életemben peches ezen a téren. Nem sikerült kiismernem a férfiakat.
A szakítás után fél évvel baráti társaságban találkoztam valakivel. Szimpatikus volt, kedves, jó beszélgetőtárs. Válófélben volt akkoriban, magányosnak tűnt. Kezdtem reménykedni, kicsit talán bele is szerettem. De hamar kiderült, hogy nálam jóval fiatalabb társat keres, mert még családot, közös gyerekeket szeretne. Semmi nem történt köztünk, még egy kézfogás sem. Elengedtem őt.
A második óriási csalódás volt: több diplomája, egyetemes műveltsége ellenére igazi férfisoviniszta bunkót ismertem meg személyében. Egy gyönyörű kisvárosban élt, egyszer találkoztunk, több hónapnyi virtuális és telefonos beszélgetés után. Már elég sokat tudtunk egymásról, ő mégis azt mondta, hogy csalódást okoztam neki a személyes találkozással. Megalázott, borzasztóan viselkedett velem. Pár hónap múltán, mintha mi sem történt volna, újra akart találkozni, és nem értette, miért utasítom el?
Hosszú szünet után ismertem meg valakit, aki szinte napra egyidős volt velem. Magas, okos, művelt, független, ismert művész. Több kiállításának a megnyitóján is jártam, különös érzést keltett bennem: legalább olyan erősen vonzott, mint amennyire taszított, erős kisugárzása volt. Ő legalább elegánsan utasított el, nem bántott meg. Magányos farkas volt, és egészen más típusú nőket kedvelt, mint én vagyok. Fiatal, filigrán barátnői voltak. De nem volt tartós kapcsolata. Én pedig megéreztem, hogy nem ő az én emberem. Barátok maradtunk, egészen korai haláláig.
B. figyelmesen hallgatta, nem szólt közbe, csak néha töltötte tele poharaikat. Ahogy a bor fogyott, úgy teljesedett ki a történet, amelyet A mesélt.
A.: Most már csak pár gondolat a többiekről, nem akarom, hogy éjszakába nyúljon a beszélgetésünk.
Két év magányos élet után ismertem meg valakit a neten, akivel azt hittem, már óvatosabb vagyok, fél év telt el, mire először személyesen találkoztunk. De hiába minden szimpátia, ha részéről nem működött a kémia.
Volt még valaki, akit több, mint tíz éve ismertem, de kapcsolatunk kizárólag a virtualitásban zajlott, barátok voltunk. Ennek több oka is volt, a köztünk levő távolság, az ő betegsége, és családi körülményei. A barátság lépett szintet köztünk, amikor találkoztunk, és nagyon erős volt a kölcsönös vonzás. Váratlanul bekövetkező halála vetett véget a kapcsolatnak.
Két év szünet után volt még valaki, aki a lelki társam lehetett volna. A sors iróniája, hogy akik engem szerettek, azok között senki sem volt monogám. Pedig mindig arra vágytam, hogy valaki hűséges legyen hozzám. Férj, élettárs, szerető, egyik sem volt az. És akkor találtam valakit, aki monogámnak mondta magát. Csak éppen nem hozzám volt hűséges, hanem a párjához. Egy nehéz időszakomon, krízishelyzetben mellettem állt, rengeteget beszélgetett velem, átsegített a lelki fájdalmon. Testvér lelkek lehetünk, mert sokszor kitaláltuk egymás gondolatát, működött a telepátia is köztünk. Mégsem találkoztunk személyesen, csak évekkel később, egyszer. Már őt is elengedtem.
És volt még a két mérnök úr, akik engem véltek megtalálni, de mindkettő tévedés volt. Már a nevükre sem emlékszem, utólag leginkább tragikomikusnak érzem a történetüket.
Egyikük egy felolvasóestem után jött oda hozzám, egy vidéki városban és az egyik versem kéziratát elkérve arra autogramot kért tőlem. Magas, elegáns, választékosan öltözött és kissé „öreguras” férfi volt, nyugdíjas gépészmérnök, özvegy. Mint kiderült, tíz évvel idősebb nálam. Átnyújtotta a névjegyét, és kérte, hogy maradjunk kapcsolatban. Művésznőnek szólított, és meghajolt.
Második telefonbeszélgetésünk után érett meg bennem az elhatározás, hogy elnyisszantom a szépen bimbózó kapcsolat fonalát. Az öregúr elkötelezett kormánypárti, és olyan szalonrasszista volt, amit én nem tudok tolerálni. Rég kidobtam már a névjegyét is.
A másik mérnök úr is engem talált meg a facebookon, bőszen lájkolta a verseimet a szerzői oldalamon. Aztán ismerősnek jelölt és én balga elfogadtam. Rövidesen kiderült, hogy semmi közünk nincs egymáshoz. Ő rendre küldte nekem a nehéz kaják fotóit, amelyeket főzött, nála ez volt a csábítás trükkje. Aztán egy napon bevallotta, hogy látott rólam a neten egy fotót, és a fenékméretem bűvölte el, nem a verseim. Így aztán tőle is sikerült rövid úton megszabadulnom.
Csakhogy közben eltelt 12 és fél év.
B.: Ha akarod, segítek neked találni valakit!
A.: Köszönöm, de nem vagyok rá kész, talán már alkalmas sem, csak szerettem volna valakinek elmondani a történetemet. Főleg azért, mert volt egy különös álmom pár napja. És tudod, nálam a valóságnak mindig üzennek az álmok, talán ennek is jelentése, jelentősége van.
Egy férfivel találkoztam, alacsony volt, vékony, jellegtelen. Tudod, az a fajta, aki mellett simán elmész az utcán. Egy pamlagon ültünk, beszélgettünk. Csak lassan állt össze a kép, hogy prostituált, akinek fizettem az együttlétért. Valami panzióban voltunk, az volt a benyomásom, hogy már jártam ott. Semmi személyes tárgy, tiszta, rendezett, modern berendezés, de összességében idegen. A férfi türelmes volt, én meg rémült. Kértem tőle, hogy előtte beszélgessünk. Azt felelte erre, hogy két órára fizettem, addig az enyém, és azt tesszük, amit én szeretnék. Erről fogalmam sem volt, az általa említett összeg pedig, amit fizettem neki, jóval meghaladta az anyagi lehetőségeimet. De hittem neki. Azt kértem tőle, öleljen át és tartson a karjaiban. Még a ruháinkat sem vetettük le. Megtette, kicsit még ringatott is, és néha megsimogatta a hajamat. Letelt az időnk, elköszöntünk egymástól. Azt kértem tőle, máskor is találkozzunk.
Ha belegondolok, neki ez könnyű műszak lehetett, nekem pedig két órára visszakapott szelíd boldogság. Mindenki jól járt. Folytatódott az álom, ugyanott, ugyanazzal a férfival. Mondtam neki, hogy eszembe jutott egy film, amit két éve láttam. Az szólt valami ilyesmiről, mint a mi álombeli történetünk. Emma Thompson volt a főszereplője. Ha akarja, elmesélem.
Megkérdezte tőlem, azért fizettem neki, hogy egy filmet elmeséljek? És hozzám hajolt, megcsókolt. Nagyon meglepődtem, hogy még emlékszem rá, hogyan kell fogadni, viszonozni a csókot! Több, mint egy évtizede nem csókolóztam senkivel! Rám mosolygott és azt kérdezte: ugye nem is volt olyan rossz? Már szinte szépnek láttam őt, nem jellegtelennek és nem idegennek.
Nem mesélem el az álom többi részét, de még párszor találkoztunk, és boldog voltam vele. Aztán vége szakadt az álomnak és én felébredtem. Hajnali három óra volt, még sötét kint az ég, és felhős, nem láttam a csillagokat.
Természetesen egyedül voltam, a cicával, de még éreztem a testemben a vágyat, vagy inkább annak visszfényét, amit az álombeli férfi érintése keltett fel bennem. Amit a valóságban már nagyon régen nem éreztem. Mint egy egzotikus állatra, ami ott mocorog bennem, úgy tekintettem rá. Mihez kezdek most vele?
B.: Ez nagyon szép történet volt, szép és szomorú! Elgondolkodtató. A végén nem is maradt más dolgunk, mint felfedni magunkat, nem gondolod?
A.: Igen, kedves olvasóm, ideje bemutatkoznom: a szerző vagyok. Én. Pont úgy történt velem minden, ahogy elmeséltem a 12 évet. Az álom pedig valódi álom volt.
B a képzeletbeli barátom. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen már ötéves koromban is volt nekem ilyen. Miatta szöktem meg annyiszor tizenegy éves nővéreimtől a tiszti lakótelepre, a játszótérre. Ott várt rám a telepi testvérem, a képzeletbeli barátom. Nemcsak a tűző napon felforrósodott bádog csúszda vonzott ellenállhatatlan erővel oda, hanem a képzeletbeli barátom is.
A magányos gyerekekből gyakran lesznek magányos felnőttek.
Közben eltelt 65 év, és nekem nincs kinek elmesélnem a történeteimet, ezért megírom őket. Van a magánynak olyan fokozata, amikor ehhez folyamodik a lélek.
Most is hajnal van, amikor írok, kárognak a varjak, a szívem rendetlen dobbanásai ébresztettek fel. Extrázik a szívem, ilyenkor a műbillentyűm furán tiktakol bennem. Megmentette az életem, de néha kicsit hangos.
Ágyam szélén ülök, füzetbe írom a sorokat a kis lámpa fényében, várom a reggelt.
Kint korai, vagy inkább késői részegek röhögése, hőbörgése tölti meg a csendes kis teret.
Mire megvirrad, megérik bennem az elhatározás, hogy az álombeli kívánságot már ne teljesítsem be. Így akarta a Sors, így rendezte az élet. Legközelebb majd ezt is elmesélem B-nek.
És, kedves olvasóim, a film, amit álmomban el akartam mesélni a bérelt partneremnek, valóban létezik: Minden jót, Leo Grande! a címe, 2022-ben készült, és tényleg Emma Thompson a női főszereplője. Nagyon szép, nézzék meg!
2024 06 23
Szóljon hozzá!