Évtizedekkel ezelőtt az apósom,
akit nagyon szerettem, furcsa
szokást vett fel: ha egy barátja
meghalt, bármilyen messze lakott
is, ő elment a temetésére.
Elment a Pista – mondta, el kell
búcsúzni tőle. És ment, hogy a még
élő barátokkal találkozzon, egy
pohárral igyanak annak a Pistának
az emlékére, aki hirtelen előre ment.
Aztán, amikor ő meghalt, ott álltam
a gyászolók között, és arra gondoltam,
az a néhány ismeretlen öregember,
akik a sír mellett álltak, vajon a még élők
baráti társasága? Akik eljöttek, hogy
igyanak egy pohárral Sándor emlékére,
és elmondják a szokásos anekdotákat.
Még fiatal voltam, emlékszem, arra
gondoltam, én csak annak a temetésére
megyek el, aki az enyémre eljönne.
Azóta már meghaltak sokan, kiket szerettem,
egykori barátok, jó kollégák, s én, ha tudtam,
a temetésükre elmentem, de volt, hogy
arról csak utólag értesültem. Mostanában
többet gondolok a halálra, mint az életre,
valahogy meglegyintett a halál szele.
Talán azért, mert a nemlét kevesebb
nyugtalansággal tölt el, mint maga a
létezés? Vagy az elmúlás játszik velem,
érzem, ahogy őszbe hajlik a természet
köröttem, és az élet is bennem.
2024 09 07
Szóljon hozzá!