Kettőezrediken is túl vagyunk, túl vagyunk az éven
Nem írja már a naptár sem, hogy 1990.
Nem írom már én sem, s nem bírom már tényleg nem
Pedig csak 1983 volt, amikor eme világra születtem.
Még gyermek voltam, örültem, s hittem én a mesékben,
S nem gondoltam soha nem, hogy olyan lesz, mint amilyen.
Hogy virtuális polcokról mosolyognak majd az emberek,
S felteszem majd magam is, hátha valakinek megtetszek.
És jön majd egy öltönyös ember, mögötte kapitalista vállalat,
Megfogják a kezemet, s ha jó vagyok, megveregetik vállamat.
Ezután hazamegyek, én boldog, én vidám és elégedett,
Hisz kitüntettek, s nevem mellé kiraktak egy fényképet!
Bent a „multinál”. Ott szemben, szemben az ebédlővel!
Hogy lássa mindenki a rabszolgát, ki a legtöbbet termel.
Ennek örülnék is, hogyha én, mint kiváló dolgozó és díjazott
Valahol a város szívében álló tablón lennék remek alkalmazott,
Hogyha egy országnak, vagy csupán egy kis városnak adatott,
Hogy eszemmel vagy erőmmel sikert hoztam vagy profitot.
De nem lehet! Magadat soha többé egy országnak nem adhatod,
Hisz eljött a kapitalizmus, a szabadság, melyre mindenki vágyott.
Itt van nesze! Itt van nekünk! Lásd meg hát, mi jót hozott!
Elégett lelkedért nem mész templomba többé, a tükörképed köpködöd.
Mindettől messze futnál, de nem vár más, csak az otthonod,
Hisz a munkából muszáj hazamenni, holnap is vár a főnököd.
Oly jó volna már egyszer tényleg hazamenni oda, ahol nincsen gond,
Ahol várna rád sok igaz szeretettel a már saját, drága családod,
De nem vár téged otthon senki, édesanyádat még jó, hogy puszilod,
Mivel saját családod nincsen, s a kedvesed is elhagyott.
Ugyan mi másért? Mi másért tette volna? A karrier fontosabb volt.
Egy forró augusztusi napon, egy „multihoz”, Esztergomba utazott.
Hozzászólások