Egy idő óta kedvelt „szabadidős” szórakozásom: igyekszem felfedezni azokat az írókat, akikről főiskolai, egyetemi tanulmányaim során alig hallottam lényeges és figyelemkeltő értékeléseket. Mostanában Kassák Lajos (1887-1967) van soron.
Kassák géniuszát kortársai közül csak kevesen ismerték fel. Irigység, féltékenység miatt hallgatták el érdemeit. A hivatalos irodalompolitika kritikusai (amolyan áltudósok) és párttársai valósággal rettegtek szókimondásától.
(Forrás: Fortepan)
A mai olvasó tárgyilagos(abb) nézőpontja szerint Kassák Lajos a 20. század egyik legnagyobb írója volt. A közösséget szolgáló munkásságával, az írói nyelv megújításában és politikai hitvallásában is méltó társa József Attilának.
Csodálatra méltónak tartom őszinte, nyílt egyéniségét, és azt hatalmas igyekezetét, hogy autodidaktaként is képes volt elsajátítani a 20. század filozófiai áramlatainak lényegét, a kor művészeti életének fogalomkincsét. Nem sokan voltak azok, akik hozzá hasonlóan világosan látták a 20. század első felében hazánk gazdasági és társadalmi helyzetének égető gondjait.
Mi a titka Kassák Lajos írói sikereinek? Erre magunk is rájöhetünk, ha figyelmesen olvassuk regényeit, verseit. Megfigyeléseim néhány szerény eredményét így foglaltam össze.
Írásai arról tanúskodnak, hogy kiváló megfigyelő volt. Az élet legapróbb jelenségeiben is meglelte az írói témát. A Szénaboglya című regényében megható jelenetet örökített meg az utcán játszadozó kisgyermekekről, a kéregető koldusról, a kártyavető jósról. Erőt merített a rigó lelkes énekéből. Csaknem értette kedvenc kutyája „beszédét”. Elbűvölték a természeti szépségek. Leírásaiban megtalálta azokat a szavakat, amelyek legjobban illettek a látvány megörökítésére. A dunai horgászokról így írt: „Ronda csatakos, szeles nyár után bölcsen lehiggadt ősz látogatott meg bennünket […]. Kijárok a Dunához, horgászok, vagy csak nézem a horgászokat. Roppant szürkeségükben is furcsák az emberek. Van közöttük félre lökött katonatiszt, feladatát jól teljesítő gyárvezető, egyenruhás utcaseprő, fiatal diák fürdőnadrágban, öreg munkás, akinek csak gircses-görcsös lábai meztelenek, és egy-két nő, nem is csúnyák. Mint valami jámbor szekta tagjai sorakoznak fel a meredek kőparton, és némán áztatják zsinegjeiket a vízben. Abban a szép nagy folyóban, amely az utóbbi években messzire bűzlik a gyárakból kiengedett olajtól, petróleumtól, kátránytól, fenoltól […]. Fürdeni nem lehet bennük, a halak világgá menekültek belőle” (355. o.).
Az idézett szövegrész is mutatja, hogy Kassák takarékosan bánt a szavakkal. Leírásai tömörek és igen szemléletesek. Az absztrakt fogalmakat találó képben állítja elénk: „Észre sem veszem, hogy többé nem vagyok a magamé, hogyan is fejezhetném hát ki magam képben vagy költeményben? Nem attól kesergek, hogy több mint fél évszázados munkámban elégtem, hanem hogy minden lángomat hamuba fojtják” (50. o.).
A láttatás szándéka hozhatta létre a leírásokban majdnem versszerű sorokat. Szinte minivers ez: „Úgy érzem, egyre szűkebbre zárom a szemem, egyre kevesebb lesz a szavam, ha nincs, akit érdemes lenne meglátnom, akihez érdemes lenne szólnom. – Olyankor hallom a madarakat, egymagukban milyen szépen énekelnek. Én nem vagyok olyan erős, és nem vagyok ennyire elég önmagamnak. Miért születtem embernek, miért nem madárnak, zergének? Vagy leghelyesebb lett volna nagy erejű, békés természetű elefántnak” (162. o.) „Semmi okom a panaszra, majdnem mondhatnám, hogy boldog vagyok. [A visegrádi nyaralóban] egy új partraszállás napjait, heteit éltem át. Milyen hosszú időkön át vonzott, és taszított a politika! Hol érte, hol meg ellene küzdöttem, semmi személyes hasznom nem volt belőle” (388. o.). – „Fagyban, viharban nőttem fel, s mint mélyre eresztett gyökerű, egészséges fák, évente hosszú évtizedeken át megteremtem gyümölcseimet. Termékeny vagyok, és minden jelenlevő és közelgő megpróbáltatással szembenézek ma is” (139.o.). Az idézett sorok igazolják, hogy önértékelésében mértéktartásra törekedett, és azt is tudta, hogy maradandó a munkássága.
Meglátta a dolgok, jelenségek színét és visszáját: „Maholnap már úgy fogok írni, ahogyan az emberek beszélnek, de bizonyos, hogy az utca emberei nem beszélnek olyan egyszerűen, ahogyan én írok” (341. o.).
Törekedett önmaga megismerésére, fejlesztésére. Tudta, hogy vannak hibái, és mégsem tudott a sorsán változtatni: „Szeszélyes sodrású, zavaros vizekben úsztam mindenkor az ár ellen, olykor zátonyra vagy szigetre vetődtem, és megint elkapott a sodrás (388. o.). Felfogta, hogy árt egészségének a cigarettázás, mégsem tudott erről a szenvedélyéről lemondani. – „Minden időben és minden körülmények között zokszó nélkül tudomásul veszem magamat úgy, amilyen éppen vagyok. Tudomásul veszem minden jó és rossz tulajdonságomat, mert ezekből a tulajdonságokból vagyok összetéve. Nem kettő, hanem egy vagyok. Szerencsésen fogamzottam meg anyámban, és mindmáig nem hasadtam ketté, részeim nem törnek egymás ellen. Nincsenek különösebb szeszélyeim, és nincsenek gyalázatos, hozzám nem illő eszméim” (138. o.).
(Forrás: Wikipédia)
Roppant tanulságos az a tapasztalata, hogy vitás esetekben, kemény bírálat közben az elmarasztalás mellett is keresni kell azt a minimális pozitívumot, amivel a kritikai észrevétel súlyát csökkenteni lehet.
Nem kertelt a vitái során. Mindig logikusan érvelt, mellőzve az érzelmi motivációt. A politika akkor személyiségei, de még írótársai sem értek fel arra magaslatra, ahol ő állt. Ezzel azonban ő nem kérkedett. Inkább csak sajnálta ellenfeleit.
Kiválóan ismerte a világirodalom klasszikusait. Sokat tanult a nagy mestereitől: Walt Witmanntól, Tolsztojtól, Goethetől.
Felismerte (akárcsak Márai Sándor), hogy a nőnemű ember alapvető tulajdonsága a szakadatlan tetszeni akarás. Bolond az a férfi, aki ebben akadályozza feleségét!
Érdekes az is, hogy regény minitörténeteit mindig szellemes csattanóval, aforizmaszerű mondattal zárta az író: Moszkvában Dosztojevszkij halálának 70. évfordulójára végre kiadják a neves író munkáit. A hírt Kassák így kommentálta: „Az anyag önsúlyánál fogva alámerül, a szellem önerejéből felemelkedik a magasba” (232. o.).
Kis témákból, jelentéktelennek tartott személyekről is tudott színesen, nagy empátiával írni. Például a gyermeki csintalanságokról, az utcai koldusról, a kártyavető cigányasszonyról.
Megvetéssel írt a nagyképű, ostoba politikusokról. Ezt persze nem vették jó néven a kritizált személyek.
Jó érzéke volt ahhoz, hogy a világpolitikai eseményeket miként lehet a magyarság szemszögéből megítélni. Megsejtette (megjósolta), hogy a Szovjetunió összeomlása elkerülhetetlen. Már 1953-ban figyelmeztette az akkori hatalom képviselőit, hogy az elégedetlenség hazánkban zendüléshez vezethet. Nem hallgattak intő szavára!
Az 1950-es évek téves irodalompolitikájának bátor értékelését több alkalommal ismertette szóban és írásban is. Drámai hangvételű az Esti Budapestben 1956. szeptember 29-én közzétett írása (417–419. o.).
Kassák írásművészetének még sok más értéke is van. Az említettek talán elegendőek ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődést művei iránt.
⁎ ⁎ ⁎
Nem tartozik írásom tárgyához az, hogy méltassam Kassák Lajos képzőművészeti munkásságát. Ma már elismerik a téma hozzáértő kutatói, hogy Kassák a modern magyar festészetben is maradandót alkotott. Talán igaz ez a vélemény, hogy írásaira jellemző a festői látásmód, illetve festményei is tükrözik a regény- és versíró művész szerkesztőkészségét, világszemléletét. Európai rangú festőművész is volt!
Szóljon hozzá!