Mikor és hogyan lett emberré az ember? Erre az igen bonyolult kérdésre régóta keresi az emberiség a választ. A világ keletkezését, az emberi civilizáció kialakulásának kezdeteit mesélik el az indiai regék és mondák, a germán-kelta mondák, a finnugor-szamojéd népek regéi és mondái, a Biblia közismert történetei. Ide sorolhatjuk még a magyar mondavilág töredékességében is tartalmas, érdekes szóbeli emlékeit. A modern szépirodalomban meg Mark Twain szellemes könyvecskéje, az Ádám és Éva naplója mutatja be – kissé mulatságosan, csaknem karikatúra-szerűen – az első emberpár „megokosodását”.
Az ismeretszerzés útját, lehetőségeit részben a történettudomány, részben a pszicholingvisztika, a néprajz szakemberei kutatták; a magatartás változásait a viselkedéstudomány művelői írták meg könyveikben, tanulmányaikban. E munkák szerzőivel én nem tudom felvenni a versenyt. Legfeljebb azt tehetem, hogy röviden összefoglalom, milyen tapasztalataim vannak a címben említett témával kapcsolatosan.
Kora ifjúságomtól kezdve tudtam, hogy nemcsak a közvetlen környezetem (szülők, nagyszülők, pajtásaim, rokonok, szomszédok és az iskola) segíthetik szellemi kibontakozásomat. Sejtettem, hogy nekem is törekednem arra, hogy a folytonos megfigyeléseim, tapasztalásaim által kissé más legyek már holnap. Ez, persze, csak amolyan lappangó eszme lehetett ám a 10–14 éves gyermek fejében. Tökéletesedési szándékomhoz segítségül hívtam Tóth Tihamér Tiszta férfiúság című könyvét. Bár ne tettem volna! Ugyanis ez a merev eszmerendszerű, szinte dogmatikus mű elavult és teljesíthetetlen erkölcsi normát kívánt a serdülő fiatalok elé állítani. Egyre jobban erősödő kritikai érzékem segített abban, hogy mindenféle tanácsadás nélkül elvetettem a könyv egész tartalmát. Haragom kifejezéseként a könyvet kidobtam valahol egy bokros részen, nehogy valaki megtalálja. Ezt a művet a lélekmérgezés egyik megnyilvánulásának tekintettem.
Próbáltam az olvasottakat mielőbb elfelejteni, de – sajnos – sokáig eszembe jutottak az egyházi intelmek, és ez különböző gátlások kialakulásához vezetett. Elhittem egy ideig, hogy nem szabad az imádott kislány kezét se megfogni, mert már ez bűnös gondolatokat ébreszthet bennem. Így érthető, hogy bátortalan, félénk lettem a lányokhoz fűződő érzelmeim kinyilvánításában. Ez a folyamat elhúzódott 18–21 éves koromig.
Főiskolai hallgatóként Szegeden jöttem rá arra, hogy erős kritikára szorul az addigi vallásos felfogásom, és viselkedésemben is új utakat kell keresnem. Igen ám, de hogyan? Ki ad ehhez nekem segítséget? Az új környezetben a látott jó példák nyomán kezdtem megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy nekem is lehetnek sikereim a leányok körében. Ezt örömmel tapasztaltam. Sokat tanultam ezekben az években a kedves lányokkal való beszélgetések során. Tartósabb kapcsolatokra talán azért nem kerülhetett sor, mert nem jutott pénz arra, hogy például a leányoknak meglepetésül mozijegyet vegyek. Az öltözékem olyan szánalmas volt, hogy restelltem így komolyabb helyeken megjelenni. Elszigetelődésemben szerepe lehetett a koplalás következtében kialakult gyomorfekélyemnek. Drága szüleim és Mucsi Józsefné (Erzsike néni) segítségével sikerült nagy nehezen meggyógyulnom, de a betegségem következményeit sokáig nehezen tudtam elviselni.
Kezdő tanárként Pécsett alig tudtam magam eltartani az 1200 forintos havi fizetésemből. Nem volt zökkenőmentes ezekben az években a lányokkal való kapcsolatom sem. Nehezen igazodtam el a pécsi világban. Talán még viselkedni se tudtam normálisan, ha egy-egy család meghívott látogatóba. Megmaradtak a korábbi szorongásaim. Rádöbbentem, hogy vadonatúj életstratégiát kell terveznem, mert ez így nem mehet tovább. Hogyan kezdődjön a „megváltozásom”? Tanácstalan voltam egészen addig, amíg kezembe nem került Franklin Benjámin életrajzi regénye. Valósággal felszabadítóan hatott rám az, hogy a szerző (a villámhárítót feltaláló kiváló tudós) merte bevallani a tökéletesedési szándékát. Ennek érdekében a maga számára személyiség-fejlesztő programot tervezett.
Úgy döntöttem a lelkesítő példa hatására, hogy hozzáfogok a „tökéletesedésem” tanulásához. F. B. programját megutánozva tervet készítettem a folyamat szervezéséhez. Okos sorrendben írtam össze azokat az egyéniségjavító feladatokat, amelyek szükségesek az elgondolt új képességek kialakításához, és ezzel párhuzamosan a káros tulajdonságaim visszaszorításához. Egy-egy „feladatot” egy hétig gyakoroltam nagy buzgalommal. Efféle témákban: 1. A szorgalmam javításra szorul. 2. Legyek kitartóbb! 3. Nagyobb pontosságra kell törekednem mindenben, nemcsak munkában! 4. Sokat kell nevetnem, hogy az emberek kedvesnek tartsanak! 5. Jobban kell figyelnem másokra! Tanuljam meg a türelmes meghallgatást! 6. Bátrabbnak, rámenősebbnek kell lennem! 7. Tanulnom kell az értelmes vitatkozás módját! 8. A hölgyek még nagyobb figyelmességet, tapintatot érdemelnek. 9. Tudjak akár verekedni az érdekeimért! 10. Figyeljem a tanártársak és az idősebb értelmes emberek viselkedését, mert ebből sokat lehet tanulni! stb.
A haladást minden hét végén ellenőriztem, és írásban is megörökítettem a helyzet (a fejlődés) lényegét a kis határidőnaplómban. (Sajnos, egyelőre ezt nem találom, pedig jó lenne, ha előkerülne, mert megható az, ahogyan törekedtem végrehajtani a jobbulásomat segítő gyakorlataimat). – Ez az önnevelési programom kiváló eredményt hozott: határozottabbá, nyíltabbá, összeszedettebbé váltam. És ezt a szerencsés változást sokan észrevették. Kérdezték is: Jani, mi van veled? Egészen megváltoztál! – A válaszom ez volt: Örülök, hogy ezt ti is értékelitek.
A Lengyel Gyula utcában és Lahti utcában is boldog, békés volt az életünk. Andris és Bazsi nőttek, okosodtak. Verike (feleségem) nagy gonddal vezette a kis háztartásunkat, sikerei voltak a tanári munkájában. Tekintélye egyre nőtt a Gyakorlóiskolában. Én próbáltam összhangba hozni a családban végzendő munkáimat a tanári feladataim ellátásával. Nem volt könnyű. Háttérben még ott voltak szinte folyamatosan a boglári nyaraló gondozásával, fenntartásával kapcsolatos különféle munkák. Nagyobb változás, fejlődés 1980 és 1997 között nem volt az életemben. Legfeljebb az, hogy megtanultam: érdemes kicsit rámenősebbnek lennem a magam, és családom érdekében.
Mivel én voltam a tanszéki „Benjamin”, az elismerések során mindig a sor végére kerültem. Ezt szóvá téve némi vitám támadt T. Miska bácsival. Az eredmény: gyanús személlyé váltam. Az volt ekkor a szerencsém, hogy Kiss Jenő, az ELTE professzora felismerte a szorgalmamat, és sok támogatást nyújtott a tudományos munkámhoz. Neki és Ördög Ferencnek köszönhetem a Csűry Bálint-emlékérmet, majd a Pais Dezső-díjat. Pécs Város Önkormányzatában Dobi Ferenc főelőadó javaslatára kaptam anyagi támogatást a Pécs utcanevei című könyvem megírásához, majd megjelentetéséhez. Sikereim általában erősítették önértékelésemet, de soha nem tettek elbizakodottá.
Ha sokáig úgy véltem, hogy végre „megjavultam”, és teljesen „tökéletes” lettem, bizony nagyot tévedtem. Verikém megismerése után igazodnom kellett a Drágám fiatalos életritmusához, modern gondolkodásmódjához. És ezt – természetesen – nagy örömmel tettem. A korábbi kedves Tanítvány így lett a Tanítóm. Sokat tanultam Tőle. Minden nap eszembe jut egy-egy intelme, tanácsa. Az együtt eltöltött 40 évünk volt lényegében a felnőtté válásom legszebb és legeredményesebb időszaka. Erről szól a Drágám életrajzi regénye, az Üzenet és a hozzákapcsolódó Párbeszédünk című könyvecském. A két könyvről a drága györei Nyakas Gizike (ny. tanár és iskolaigazgató) ezt írta levelében: „A két könyvben Te vagy a főszereplő, aki emléket, pontosabban emlékművet állít szeretett kedvesének; elmondva mindent, amit közös életükben nem mondott el, vagy nem mondott elégszer: a mérhetetlen szerelmet, az el nem múló szeretetet. A gyerekeid, unokáid – talán nem is tudják még –, hogy ez a két könyv felbecsülhetetlen érték. Az optimista Vera azt sugallja és próbálja meg az itt maradottaknak a lelkébe égetni, hogy gondolatainknak is teremtő ereje van, hogy gondolkodásunk meg tudja változtatni életünket, hogy gondolatainknak és hozzáállásunknak korlátlan hatalma van. Ez az a kincs, amit rátok hagyott, amit észre kell vennetek, ami megmutatja nektek a boldogsághoz vezető utat, és elhozza a lelki békét”.
Kovácstelepen 1997 és 2014 között az jelentett számomra sok nehézséget, hogy állandóan időzavarral küszködtem. A kertünk gondozása sok munkát adott, és bizony kimerített a nyugdíj kiegészítésére vállalt feladatok véget nem érő sora: lektori munkák az Alexandra Kiadónál, könyvek írása, szerkesztése stb. Magammal csak keveset tudtam törődni ezekben az években. Megérintett az idősödés számtalan, nem éppen kedvező „előjele” (pollenallergia, több operáció stb.). Verám határtalan optimizmusa, segítőkészsége védett meg attól, hogy „padlóra kerüljek”. Honnan volt ehhez lelki ereje? – ez máig rejtély számomra.
(Folytatása következik.)
Szóljon hozzá!