Az ág kifelé néz, nem látja a törzset,
és ahogy telik az idő a kötődés elszakad.
Minél messzebbre lát, annál jobban vonzza
a távolodás. Hiszi, tavaszok áramlása végtelen,
léte saját akarat. Az ág leveleivel törődik, magától
ragyog és árnyékkeresőknek lombot hajt.
Nem néz hátra, hiszi az esőt, állja a szelet
és várja a napot. A levelek messze ellátnak,
túl hideg évszakok határain. Hiába érezhető
már a tél halálos íze, mégis mindig szomjazza
a holnapot. Az ág szabad, felejti a fát, a gyökeret
és a mozdulatlan földet. A törzs egyre vastagabb.
Szóljon hozzá!