Egy olyan őszi reggelen történt, 1991 októberében, amikor már hűvösek a hajnalok, de nappal felmelegszik az idő és színesednek a fák levelei.
Egész héten korán keltem, a belvárosba jártam gimibe, és állandóan álmos voltam.
Anyám piacra készült, de azt mondta, csak káposztát meg húst akar venni, nem fog cipekedni. Én csak aludjak tovább, nincs szüksége a segítségemre, elintézi egyedül. Szerettem vele piacra járni, így tanított meg sok mindenre, észrevétlenül. Megmutatta, mit érdemes megvenni, hogy korán kell menni, mert akkor még nincs kiválogatva az áru és más hasonló, asszonyoknak fontos bölcsességekre.
De emlékszem, aznap reggel jóleső érzés volt a másik oldalamra fordulni és aludni még, amikor ő kilépett a lakásból és bezárta maga után az ajtót.
Nyolckor keltem, ráérősen kávét főztem magamnak, bekapcsoltam a rádiót, majd megfürödtem. Egy szál törülközőt csavartam magamra, úgy trappoltam a fürdőszobából a saját kis szobám felé. Épp a bejárati ajtó elé értem, amikor csöngettek.
Azt gondoltam, talán anya lesz az, aki mégis sokat vásárolt, mert nem tudott ellenállni a szép almának, szőlőnek, ahogy szokott, és felpakolva jön. Olyankor nem keresgélte a kulcsát, hanem csöngetett, én meg beengedtem. Kinyitottam az ajtót, de nem ő állt a kis előtérben a lift előtt, hanem egy ismeretlen fiatal férfi. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, ő vagy én? Nagy lendülettel becsaptam az ajtót, de újra csengetett, és amikor kinyitottam, a fiatalember még mindig ott állt az ajtóban. Kezét nyújtotta felém, bemutatkozott, de én akkor már magamhoz tértem és nem fogadtam el, attól tartva, hogy a két kézzel fogott törülközőm leesik.
Jó napot! – köszönt. Bemehetek? Az anyukája új munkatársa vagyok, ő hívott, hogy ma fél kilencre jöjjek ide önökhöz. Szeretne velem megbeszélni egy munkahelyi problémát és csak most érünk rá mind a ketten.
Bementem vele a nappaliba, kértem, üljön le, várjon, én pedig magára hagytam, és sietve felöltöztem. Farmert húztam magamra, meg az első pulcsit, ami a kezem ügyébe akadt.
Akkor már tudtam, hogy Kósa Györgynek hívják, és ő is tudta, hogy én Edit vagyok.
Anya még mindig nem ért haza, én viszont megnyugodtam és megpróbáltam valamivel kitölteni az időt, feloldani a kezdeti feszengést.
– Kávét, teát, vagy valamit kér? – kérdeztem az idegentől.
– A valami esetleg érdekelne – vágta rá és szélesen elmosolyodott.
Én belementem a játékba, és azt mondtam neki, hogy sajnos úgy látom, a valami éppen kifogyott. De kávéval vagy teával szívesen megkínálom. A kávét választotta.
Kimentünk a konyhába, ő odament az ablakhoz és az ablakon át eléje táruló látványt csodálta. Még soha nem járt tizedik emeleti lakásban, mondta. Mint egy nagy térkép, úgy terült el alattunk a város, Kőbánya és Kispest panelházai, a távolban pedig a Budai-hegyek.
Közben én elkészítettem a kávét, és leültünk. Olyan otthonosan mozgott, meg beszélgetett velem, mintha régen ismernénk egymást. Meglepett, hogy semmi rossz érzés nincs bennem, pedig kettesben vagyok egy idegennel.
Akkoriban sok krimit olvastam, mondják, ez rendőrgyerekeknél gyakori. Anya ugyanis a kerületi rendőrkapitányságon dolgozott. Igaz, polgári alkalmazottként, és gyermekvédelemmel foglalkozott, de mégis közel a bűnüldözéshez.
Közben megjött Anya, természetesen jól felpakolva, nemcsak káposztát és húst vett, ahogy számítottam is rá. Az én szememben ő volt a legszebb asszony, akit valaha láttam, még nem töltötte be a negyvenedik évét. Természetes szőke haja volt és gyönyörű kék szeme. Két évvel korábban váltak el Apámmal, aki vidékre költözött, és csak ritkán találkoztunk. Anya és én kettesben éltünk a régi lakásban.
Tizennyolc éves voltam, érettségi előtt, kissé tanácstalanul tébláboltam még a világban, de a sok, körülöttem zajló változás hatására úgy éreztem, kinyílt előttem a világ minden értelemben.
A vendégünk, Gyuri csak öt évvel volt idősebb nálam, de hozzám képest nagyon felnőttnek tűnt. Már volt katona és olyan magabiztosnak látszott!
Anyával átmentek a nappaliba megbeszélni a problémát, ami miatt jött.
Én a saját szobámban ültem és lázasan járt az agyam, hogy mi lehet köztük? Csak munkakapcsolat? Vagy valami más is, több, érzelmileg közel állhatnak egymáshoz? Reménykedtem benne, hogy nem az utóbbi, mert bár magamnak is nehezen vallottam volna be, de amit éreztem, az szerelem volt első látásra.
Néhány óra múlva Gyuri elköszönt, de megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem találkozni vele? Elmehetnénk kirándulni a Budai-hegyekbe, közelebbről megnézni azt, amit a konyha ablakából láttunk – tette hozzá.
És nekem volt kedvem. Onnan kezdve elválaszthatatlanok voltunk.
Eddig tartott a történet a kockás füzetben, amit Kósa Edit a kezében tartott, és amit a nappali szobában a kis szekrény alsó fiókjában talált.
Élvezettel olvasta, és közben rájött, hogy aki írta, az nem más, mint az ő anyukája. Ráismert a szereplőkre, és tudta azt is, hogy az anyja éveken át naplót írt, de nem ismerte szülei megismerkedésének történetét.
Édesanyja fél éve halt meg, fiatalon, gyógyíthatatlan betegségben. Ő, mint az egyetlen örökös, eldönthette, hogy eladja a lakást, vagy megtartja. Ezer emléke fűződött hozzá, hiszen itt nőtt fel, nagyon nehéz döntés volt. Először is ki kellett ürítenie a lakást, gazdát találni a személyes holmiknak, és eközben rádöbbent, hogy semmit nem képes kidobni.
Meg akarta tartani a lakást, de a saját bútoraival, használati tárgyaival megtölteni a tereket. Évek óta bérelt lakásban lakott a belvárosban, de szívesen visszaköltözött volna a kertvárosba. Harmincéves volt, egyedül élt, évek óta nem talált társat. Tanítónőként dolgozott, nem sok lehetősége adódott az ismerkedésre, a tantestületben pedig többségében nők voltak. A fizika szakos idős kollégára senki nem gondolt férfiként, ő különben is nős volt.
Edit úgy érezte, szülei története, szerelme egy régi titkot tárt fel előtte. Anyja soha nem beszélt neki a megismerkedésükről, nagymamájától sem hallott róla. A családi legendáriumnak ez a része addig rejtve maradt előtte.
Meg akarta osztani valakivel, ezért a saját neve alatt elküldte egy irodalmi pályázatra. Ezt a címet adta az írásnak: Hogyan sétált be egy őszi reggelen. Meglepetésére díjat nyert vele, és a novella megjelent az ünnepi antológiában, amelynek a végén közzé tették a szerzők fotóját és elérhetőségét. Ki mit adott meg, telefonszámot, vagy e-mail címet. Edit az utóbbit választotta.
Nagyon boldog és büszke volt, amikor megkapta postán a tiszteletpéldányt!
Edit novellájának nagy sikere lett. Felolvasóestekre hívták, ahol mindig megdöbbentette a hallgatóságát azzal, hogy teljesen kezdő, ez az első publikált írása. Az igazságot senkinek sem mondta el.
Egy napon üzenete érkezett az antológiában közzétett e-mail-címre. Egy Kaposváron élő férfi írt neki, megköszönte, hogy megírta neki a szülei megismerkedésének a történetét. Csak azt nem tudja, honnan ismeri őket, kitől tud erről a régi családi legendáról?
Edit válaszolt neki, megírta a novella keletkezésének körülményeit, és, hogy semmiképpen nem lehet a férfi szüleinek története, ugyanis az ő szüleiről szól. Ők pedig nem ismerhetik egymást, hiszen térben, és időben is távol éltek egymástól.
Hónapokon át leveleztek, majd egy olyan őszi napon, októberben, amikor már hidegek a hajnalok, de nappal még felmelegszik az idő, és a fák levelei ezer színben tündökölnek, találkoztak.
2024 10 18
Szóljon hozzá!