Jó 2-3 éve nem vettem magamnak semmit, úgy értem, személyes holmit, ami nem a konyha, a család vagy valamelyik születésnapos rokon igényeit elégítené ki. Egy alkalmi ruhát vásároltam, hogy felvehessek valami sikkes, menő cuccot, ha esetleg megszabadulunk a maszktól és végre ki lehet lépni a „világ szeme” elé. Mit mondjak? Szerelem volt első látásra. Szabása, színe, anyaga tökéletesen megfelelt ízlésemnek. Azaz, a valamikori ízlésemnek, amikor még nem voltam se kövér, se sovány, se magas, se túl alacsony és persze, nem kellett egy ínséges kis nyugdíjból kispórolnom az árát. Tény, hogy megvettem álmaim ruháját és kb. 40 percig – amíg hazaértem a szerzeményemmel – szinte a felhőkben jártam az örömtől. Csak a tükör előtt derült ki, hogy úgy feszül a hasamra meg a csípőmre, mintha egy színes harisnyába préseltem volna magam s aztán azok a nagy, napraforgókra hajazó narancsszínű foltok sem éppen hatvanévesekhez illőek. Szóval alaposan bevárásoltam, de annyi baj legyen, megesett ez nagyobb házaknál is. Példának álljon itt mindjárt a ’89-es pálfordulásunk, mely – úgy mondták – kis lépés lesz egyesek számára, de nagy a sokak sorsában. Aztán csakhamar kiderült, hogy éppen fordítva sikeredett a dolog, merthogy az egyesek már szinte másnap osztani kezdték az ölükbe pottyant szajrét, s a SZABADSÁG varázsköpönyege alatt új nomenklatúrát toboroztak, kiváltságokat kreáltak maguknak, melyeket törvényekkel hitelesítettek és rakni kezdték az új villanegyedek alapzatát. Eközben a sokak még mindig a beígért jólétet várták égre függesztett tekintettel, akárha a Messiás eljövetelét kémlelnék, miközben talpuk alól lassan kicsúszott a szülőföld biztonsága, kezükből a mindennapi kenyér és idegenek kegyelmét keresve hátukra vették a vándorbotot.
Egyszóval a „szabadságban” töltött harmincöt év után keserűen summázhatjuk, hogy nem ránk szabták ezt a „ruhát”. Egyesekre túl bő – kényelmesen lubickolhatnak a kiváltságok öblös bugyraiban –, másokon pedig úgy feszül, mint ama nadrágszíj, melyet minden évben egy lyukkal szorosabbra kellett fűzniük. De ezt vettük anno, ezt kell viselnünk. Sőt még utódainkra is ezt örökítjük át – már ha valami megmarad belőle.
Most, hogy a „sok-még több-sohanemelég” jelszó alatt megindultak keletről a tankok, sőt már itt dübörögnek a határaink közelében, csak kapkodjuk a fejünket, hogyan jutottunk (juttattak??) el eddig. Pontosabban, hogyan térhettünk vissza oda, ahonnan szűk nyolcvan éve éhesen, elkínzottan, félszegen kezdtünk kikászolódni: a háborúba??
Szóljon hozzá!