Odakinn halotti tündöklés, dünnyögő némaság,
Rikító színek, magányos bujkálás.
Lanyhán terpeszkedik a hőség, örökre tán,
Szűnni nem akaró tikkasztó támadás.
Agyunkban ég a kánikula dala,
Forrongó, dühödt gondolatok hada,
S egyre szomjazzuk a varázsos enyhülést,
Az egyre késő, ravaszos esőzést.
Lassan lopakszik a horizontra szennyes mivolta,
Majd közeledő vészként suhan a kéklő plafonra,
A parázsló sárkány tüzét hirtelen elvonja,
És dühöngő viharként egyszerre kirobban.
Kegyetlen erővel zúdítja az enyhet,
Hangos robajjal zengeti a teret,
Fényes kardjával döfködi az eget,
Melybe beleköltözött sötét révület.
Olybá látszik, az aranyfürtös elszelelt,
Kegyetlen kínzónk másnak is hagyott szerepet.
Tündöklő ereje, vakító uralma
Semmivé lett már a viharos hajszával.
Lám, az Egek Ura is lehet elveszett,
Hanyagoltan duzzoghat a felhők megett.
Várja, míg a vihar kegyesen elcsitul,
S haragja nyele hamarán kicsorbul.
Finomkodva lép a kéklő-párás égboltra,
Büszkén próbál sértetlen lenni újra.
Ha említeném a vihart, fintorogva felelné:
‘Ugyan! Ha visszajönne, már meg sem ismernék.’
Hozzászólások