Tegnap este, elalvás előtt, még abban a
tartományban, ami félúton van álom és
ébrenlét között, megjelent emlékezetem
vetítővásznán a kép: gyermekkorom múltba
veszett temetőjárásai Mindenszentekkor, meg
Halottak napján, a temetőben égő gyertyák
fénye, melyek alighanem örökkön örökké
égnek, hiszen legalább hatvan év távolából
ragyogtak rám. A komoly felnőttek, és a
felajzott gyerekek emlékezete, mert nekünk
kaland is volt, kár tagadni, hisz futkároztunk a
virágokkal feldíszített sírok között. A lecsorgó
gyertyák viaszát tenyerünkbe gyűjtöttük, és
elolvastuk az ismerős és ismeretlen halottak
neveit, akik benépesítették a temetőt.
Légy komoly és imádkozz! – intettek minket a
felnőttek, s én, bár látszólag engedelmeskedtem,
valójában inkább beszélgettem azokkal, akiknek
a sírját körül állta a család. Jól ismertem már
Boriskát és Mariskát, akik Anyukám testvérei
voltak, és gyermekként meghaltak. Nagyapa
édesanyjától megkérdeztem, miért ment el
olyan fiatalon? És a katonasírok, ahol békésen
pihentek egymás mellett a háborúban meghalt
katonák, németek és oroszok. Megsirattam a 19
évesen elesett Oswin Nosst, az egyetlent, akit név
szerint beazonosítottak, és akit később hazavittek
az NDK-ba a szülei. Nekem ez mind legenda volt.
Az asszonyok a faluban, akiknek a fiai ugyanabban
a háborúban idegen földön estek el, jeltelen sírokban
feküdtek, egyformán rendben tartották a sírokat,
mondván, akkor talán a Don kanyarban elesett fiúk,
férjek sírjára is gyertyát tesz valaki.
Mind, akikért bólogattak a hófehér krizantémok,
és égtek a gyertyák, ott vannak emlékeimben.
Előttem a kép: már hazafelé a vacogtató hidegben,
sötétben visszatekinteni a fényárban úszó temetőre,
nekem gyerekként maga volt az örökkévalóság.
Tegnap este úgy hajóztam át ébrenlétből az álomba,
hogy velem voltak mind, akiket valaha szerettem, de
már előre mentek. Lélekharang szól értük a lelkemben.
Angyalok vigyázzák álmukat.
- november elseje
Szóljon hozzá!