Egyszerűen szólván: véletlenül. Néha ugyan elém kerül egy-egy nyelvhelyességi probléma, de az a gyakoribb – képletes gondolattal –, hogy a témák találnak meg engem. Addig-addig nyugtalanítanak (Jani bá’ írjál rólunk valamit!), amíg rá nem szánom magam az írásra. Egy idő óta három forrásból származnak a témáim: az utcai megfigyeléseimből és a hírközlő szervek nyelvi botlásaiból, nyelvészeti és szépirodalmi olvasmányaimból, a kivesző félben levő hegyháti (mocsoládi) és baranyai tájszavak köréből.
– A felhömbölödik igéről készült dolgozatom előzménye az volt, hogy egy fiatal hölgy előttem hirtelen elvágódott az utcán, valósággal felhömpölygött. Az eseményt látva igen megrémültem, és előjött az emlékezetem legmélyéről a már-már elfeledett érdekes mocsoládi tájszó, a fölhömbölödik. Kevés adatot találtam erre a szóra tájszótárainkban. Mi lehet ennek az oka? És vajon melyik szócsaládba tartozik? Tájékozódásaim nyomán kis tanulmányt sikerült írnom erről a valódi tájszóról és a hozzá kapcsolódó szavak rendszeréről.
– Fáradtságomban 2011 táján azt találtam mondani, hogy tételöm van rajtam, azaz ’nincs kedvem a munkára’. Ezt a szót édesanyától hallottam legtöbbször Mocsoládon. Csak jókora késéssel kezdtem azon gondolkodni, hogy milyen hiedelem lehet e szó hátterében, Néprajzi tanulmányokból tudtam meg, hogy a rontás és rontáselvétel fogalmához tartozik ez a fogalom. A kutatás sikerrel járt. Megszületett a tanulmány a tételöm szavunk eredetéről (MNy. 107. évf. [2011] 46–463).
– Olvasmányaimban is felbukkant egy-egy érdekes tájszó, például Mikszáth Kálmán novelláiban és Tamási Áron regényeiben. Természetesen a tájszógyűjtemények és népnyelvi szövegek is kedvelt olvasmányaim. Guttmann Miklós – Köbölkúti Katalin közös munkájában, a Hangutánzó igék vasi és muravidéki atlasza című kiváló könyvben olvastam, hogy Vas megyében a pulyka, a lúd és a kakas csudákozik, ha róka, sas vagy kánya érkezik a baromfiudvarba. A baranyai Hegyháton ezek az állatok csak csodáskodnak! Kérdés: vajon van-e jelentésbeli kapcsolat a két ige között? Feltevésem szerint van. A csudákozik a csodáskodik alakváltozat, amely bizonyára „félrehallás” eredménye. Erről a kérdésről is született kis tanulmány (MNy. 108. évf. [2012] 465–470).
– Vörösmarty Mihály születésének 200. évfordulója tiszteletére íródott a borhűtő szavunk jelentését tisztázó dolgozatom (MNy. 110. évf. [2011]. A kutatás elején kérdeztem kollégáimtól, hogy ismerik-e ezt a szót? Azt válaszolták, hogy ilyen szó nincs a magyar nyelvben. Ebbe nem nyugodtam bele. Végül Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár című csodálatos könyvében megtaláltam a borhűtő címszót, majd Balázs fiam kinyomozta, hogy a mohácsi fazekasok máig készítenek borhűtő kis fazekat. A borhűtő szót egyébként először 14 éves koromban olvastam a költő Borhűtőkre című versében. A versfüzér szállóigévé vált mondatait megtanultam, és máig tudom idézni. Fontosságát mutatja, hogy ezt a munkáját a költő Széchenyi Istvánnak szánta.
– Babits Mihály Sunt lacrimae rerum című vers így kezdődik: „Van a tárgyaknak könnyük, érzem olykor / hogy sírnak a szobámban nesztelen”… Gyermek- és ifjúkoromban nekem is voltak hasonló élményeim. Hittem, hogy tudok beszélni az állatokhoz, és értik a szavaimat. Azt is elgondoltam, hogy a tárgyak lehetnek élők. Persze akkor még nem tudhattam, hogy az animista gondolkodás maradványa ez az én „világképemben”.
Ez a gondolkodásmód még akkor is meghatározó erejű volt, amikor 14 évesen búcsút vettem a szülőháztól, és négy évre a Pécsi Tanítóképző kollégiumának lakója lettem. Ezt a nagy ugrást nehezen viseltem el. Búcsúzóul az első vagy ünnepi szobánkat az elköszönés napjára „felvirágoztam”, mert úgy hittem, hogy a kedves bútoroktól, képektől is búcsút kell vennem. Drága Édesanyám nem értette a helyzetet, ezért megkérdezte, hogy miért csináltam ezt? Talán efféle volt a válaszom: Nekem még az első szobától is el kell búcsúznom, mert sírnak utánam a szekrények, képek, ágyak…Készen voltunk mindketten…Utólag belegondolva: talán megéreztem, hogy a szülői háznak ezután már csak visszatérő vendége leszek…
A kollégiumban is sokáig sírdogáltam, de csak éjjel a takaró alatt, hogy ezért ne gúnyolódjanak velem a pajtásaim. Mindez felrémlett bennem, amikor Babits fenti versét olvastam. Vajon mi ennek a jelenségnek a lényege, ami Babitscsal és velem is megtörtént? Pszichológiai és a néprajzi szakirodalomból megértettem, hogy az antropomorfizmus nemcsak a gyermekek, de még a felnőttek gondolkodásában is megfigyelhető.
A szakirodalmi utalások és különösen Török Gábor nagyszerű könyve alapján (A líra: logika) értettem meg mélyebben, hogy az emberiesítés vagy antropomorfizmus emlékei miért őrződtek meg a folklór alkotásaiban, és máig jelen vannak magyar irodalomban Balassi Bálinttól Varró Dánielig. Megértettem, hogy a képes beszéd a szépirodalmi ábrázolás leglényegesebb sajátossága. Ezt sokkal nehezebb megvalósítani, mint a direkt közlést.
– A kihalt, illetve kiveszőben levő archaikus szavaink és tájszavaik vizsgálatával azért foglakozom szívesen, mert a hátterük feltárásával betekinthetek az elmúlt korok műveltségi viszonyaiba. E témakörhöz tartoznak ezek az írásaim: Tanulmány az öregisten szavunkról (Nyr. 140. évf. [2016] 1. sz.) – A dudol~ dudul, dudúvā és a tutul összefüggéseiről (MNy. 112. évf. [2015] 458–460.) – A rebetegös szavunkról (MNy. 109. évf. [2013] 81–82.)
⃰ ⃰ ⃰
Ezzel a kis írásommal talán sikerült bemutatnom tudományos érdeklődésem főbb területeit, és választ tudtam adni a címben feltett kérdésre. Az itt ismertetett, publikált dolgozataim részben dialektológia, részben nyelvtörténet témaköreihez tartoznak. Névtani írásaimról a nemrég elkészített bibliográfiai összeállításom alapján tájékozódhatnak az érdeklődő olvasók.
Ha lesz még erőm, egészségem, jó lenne, ha rám találnának a megírásra érdemes témák.
Mit hoz a jövő? Ki tudja? Reménykedjünk!
(A képek forrása: bookline.hu)
Szóljon hozzá!