Nyelvtudomány

1981 tavaszán Borsy Károly, a nagy tekintélyű pécsi nyomdász és tipográfus ezt kérdezte tőlem: „János, jut eszembe: a Kaposvári Nyomda igazgatója kéri, hogy mielőbb kapják meg a baranyai helynévkötet még hiányzó térképlapjait, mert elakadtak a munkálatokkal”. A válaszom ez volt: Igyekszem teljesíteni a kérést. A sürgetés elején álló jut eszembe szerkezet nagyon meglepett, mert 1981-ig nem hallottam Pécsett ezt a különleges szókapcsolatot.

A magyar fonetikai szakirodalomban régtől fogva vita tárgya, hogy hol helyezkedik el az é és az e (ë) a köznyelvi magánhangzók rendszerében? Mi az oka, hogy az é és az á is „társtalan”, még akkor is, ha a variánsaik képzési helyét vesszük figyelembe?

Tanulmányink során fokozatosan fejlődik a helyesírási készségünk. Még idősebb felnőttként is tapasztalhatjuk, hogy elbizonytalanodunk, ha egy-egy nehezebb helyesírású szó kerül elénk.

Úgy, hogy hirtelen nem találjuk meg az adott szó, szókapcsolat írására vonatkozó szabályt a HSz.-ben. Úgy, hogy gátlástalanul (a szabályokkal mit sem törődve), csak az ösztönös nyelvérzékünkre támaszkodva írjuk a kérdéses szót.

Mindannyian tudjuk, hogy az első kis versikéket, kiolvasó rigmusokat édesanyánktól kaptuk ajándékul az álomba ringató népmesékkel együtt. Ezek a szövegek, bűvös szavak jelentik anyanyelvünk pilléreit.

Jóllehet már messze vannak az 1970-es évek, mégis jól emlékszem, hogy gyermekeink korán ismerkedtek a könyvekkel. Szinte már kisbabaként örömmel forgatták az állatokat ábrázoló leporellókat, és várták, hogy a „foglakozásokon” megmondjuk, mi látható a képeken.