A pálmafák leveleibe belekapott a szél. Csúnya fák voltak, félig elszáradt levelekkel. A fiú elhúzta a száját, miközben a leveleket nézte. Egészen biztos volt abban, hogy ezek a fák nem őshonosak itt. Csak a turisták kedvéért ültették őket.
Egy apró, karcsú, szürke test futott el mellette, kajlán ugrándozott a járdán. A járdáról a homokba ugrott, vékony lába majdnem a térdéig süllyedt benne. Csodálkozva nézte a furcsa, szemcsés anyagot, amelyet soha nem látott még.
A fiú arcára kiült egy széles mosoly, ahogy a homokban ugrándozó kiskutyát nézte. Kis olasz agár volt elálló fülekkel. Dobbyra emlékeztetett a Harry Potterből, de nem ezért választotta. Ő volt az egyetlen az alomból, aki magától odament hozzá. Körbeszaglászta, az ölébe ült, megnyalta a kezét. Lenyalta az arcáról a könnyeket.
Ahogy átvágtak a strandon, a kutya ugrálása felverte a homokot. A fiú remélte, hogy kevesebben lesznek, elkezdődött az iskola és az első szemeszter is. És a nap is lemenőben volt már.
De a homokos part tömve volt. Katalógusba illő fiatalokkal, karcsú lányokkal és kockás hasú fiúkkal. A fiú szorongva sütötte le a szemét. Szeretett volna eltűnni. Az agár lelkesen csóválta vékony, szürke farkát, előrefutott, aztán lemaradt, minden második embert megszaglászta.
– Jaj, de aranyos! Mi a neve?
A nő hangja fiatalos volt, a teste negyvenévesnek tűnt. Vörös mikrofonhajába homokszemek akadtak. A fiú elvörösödött, miközben azt mondta, hogy nincs még neki. Nem érezte úgy, joga van eldönteni valaki másnak a nevét.
– Ejnye, pedig nem maradhat név nélkül.
Nem tudott mit mondani. Tovább szeretett volna menni. Mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna.
A kiskutya belehempergett a homokba, a hasa világosabb szürke volt, mint a bundája. Kidugta a nyelvét, rátapadtak a homokszemek, prüszkölt tőle.
A fiú elmosolyodott. Lehajolt hozzá, egy flakonból vizet öntött a kutya nyelvére, aztán elővette az itatóját, és vizet töltött bele. A hátát simogatta, ameddig lefetyelt. A kiskutya abbahagyta az ivást, felágaskodott és megnyalta a fiú arcát.
– Az első kutyád?
– Nem.
A földet nézte. A vörös hajú nő idegesítette és zavarba hozta. Egy pillanatig sem akarta az orrára kötni, hogy az előző kutyáját az apja fojtotta meg.
Nem köszönt el. A kutya árnyékként követte. Elértek egy néptelenebb partszakaszt, ahol alig lézengtek az emberek. A fiú mély levegőt vett, hosszan kifújta. Leült a homokba, a kutya mellékuporodott, a farkát csóválta, aztán az ölébe bújt, és megnyalta az arcát. Lágyan megölelte a kiskutyát, érezte az apró szív dobbanásait.
Aztán felállt, és letette a földre. Levette a pólóját, kibújt a nadrágjából és a zoknijából, a lába mellett landoltak a földön a ruhadarabok. A kutya megszaglászta a fekete anyagokat. A fiú örült neki, hogy a nő már nincs a közelben. Biztosan lennének kérdései a bőrét átszelő hegekről. A kutyáját nem érdekli, nem fogja megkérdezni, miért kellett több helyen összevarrni a hátát, vagy miért deformálódott el a lábfején a bőr. Neki teljesen természetes volt, hogy a gazdája úgy néz ki, ahogy.
Belegázolt a vízbe, kellemesen hűvös volt. A kiskutya utánaúszott, lelkesen csaholt, a nyelve a sós vízbe lógott. A fiú mosolygott. Ezer éve nem úszott már. Túlságosan gyűlölte a saját testét.
Jó!