Az éjfél felriaszt,
mint nyugtalan rab
keresgélek iratokat,
hogy majd holnapután
szépnek vélt verset remélve
billentyűzzem gépbe
mit ma éjjel előtalálok.
Fáradok, figyelmem kihagy,
aludni nem támad kedvem,
s azon töprenkedek éppen,
hogyan fogom a virrasztást
álmodó reggelre cserélni.
Magyarázatot fogok-e lelni
mi a mai embereszményképem,
de csak készülődöm rá,
s a mögöttes jelenlétet élem?
Végtagjaim bogtalanok,
s milyen nehéz a csönd súlya —
Isten magányos! – s én
maradtam hű famulusa:
álmatlan. Tessék rendet tenni,
ám fáradt az akarat,
és nem bír engedelmeskedni.
Hideg az űri szél,
a szobába is behúz,
csontjaimig megdideregtet,
s elmarad a remélt remény,
valami értelmeset-érzelmeset
a papírra kitenni.
Így leszek közösség-,
és egyéntagadó,
egyedül enyém az este,
alusznak a bútorok is,
magukba fordulva állnak,
s hanyatt hanyatlanék,
testemre véve a sötétet,
hogy meleg álomba merülve
merjem és mérjem a holnapi tervet.
2010.01.20.
Szóljon hozzá!