Diesel Klub, Budapest, 2009. június 10.
Jon Oliva billentyűs-énekes-zeneszerző a mai rockzenei színtér egyik legnagyobb alakja. Ezzel a legkevésbé sem a testfelépítésére céloztam. A legendás Savatage zenekarban és a karácsonyi muzsikákkal Amerikában már évekkel ezelőtt befutott Trans-Siberian Orchestrában neki köszönhetően is páratlan zeneiség bújik meg, de ezek mellett Oliva a metal hívek nagy örömére sűrűn készít lemezeket saját zenekarával is, és ezekkel rendszeresen ellátogat Európába.
Harmadszor tette tiszteletét hazánkban a Jon Oliva’s Pain és tudni lehetett, hogy jócskán kerülnek a programba régi Savatage-dalok is, melyekért érdemes lelátogatni a Diesel Klubba. Aránylag pontos volt a kezdés, hiszen négy magyar előzenekar mutatta be tudását.
Én még azt hittem, hogy a Morpheusnak csak egy elnyújtott beállását látom, mire véget is ért a 25 perces, kissé összeszedetlen zenekart mutató koncert. A legmaradandóbb dal Dio Holy Diver feldolgozása volt és jó tudni, hogy Nachladal István náluk tért vissza az énekesi posztra.
A Krízis 20 éves rutinjában nem volt semmi krízis, szimpatikusan zenéltek, különösen gitárosuk arcmimikája – persze a játéka mellett – volt élvezetes.
Az Obstruction pengeéles heavy metalja színvonalas, a sok rövid haj azonban fura egy ilyen zenekarnál. Ha a visszájáról nézzük, akkor persze lóhajú gitárosuk nem illett a sok rövid hajú „true-metalos” közé.
A Beloberk-testvérek bandája az Ego Project, akik profi kiállással, sok egyéni ízzel játsszák azt a típusú heavy
metal, amely mindig egy kicsit előrébb viszi a műfajt. Hiszen a szokott sablonok és lerágott csontok helyett valami újat is adnak a dalok Kiss Zoli tolmácsolásában.
A bőséges felvezetés után aztán elérkezett a várva-várt főprogram: Jon Oliva és csapata. Mindenki számára világos, hogy ez a zenekar elsősorban róla szól, de a zenekar többi tagjának teljesítménye sem adott okot panaszra. Rögtön a frenetikus City Beneath The Surface – Sirens párossal nyitottak, ezzel rögtön a 80-as évek elején találtuk magunkat a Savatage indulásánál.
A hangulat egy percre sem ült le, Oliva viszont szinte csak percekre állt fel:
hatalmas súlyát csak az első két dal erejéig viselte állva. Egészen különleges frontemberi kisugárzása volt ülve is, ahogy zongorázott, grimaszolt és énekelte a fantasztikus Savatage és JOP dalokat. (Újabb bizonyíték, hogy legjobb frontemberek fekve és alvás közben is frontemberek.)
Az egészen korai Savatage korszakos dalok sorába remekül illeszkedtek a Jon Oliva’sPain slágerek. Nem csoda, hiszen Jon ezeket még 1993-ban elhunyt testvérével, vagy az ő gitártémáinak felhasználásával írta. Aztán jöttek sorban a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről származó tételek. A Gutter Ballett, minden szimfonikus metal nóták őse, nagy lelkesedést váltott ki a rajongókból. A Streets rockopera lemezről négy dal is elhangzott, hiszen ez Oliva legkedvesebb albuma, itt ötvöződött a rock, a metal és a musical a legarányosabban munkásságuk során. Számomra a legnagyobb meglepetést és a legvastagabb „lúdbőrzést” az 1994-es Chance jelentette, amelyben élőben is produkálták a négyszólamú vokálokat! Csoda volt ezt a dalt élőben viszonthallani! Mindig óriási látvány, amikor az öt tagból négy énekel!
A mintegy 100 perces koncertet a megható Believe-vel és a power-himnusz Hall Of The Mountain King-gel zárták. Igazi kincset érő este volt!!
Szóljon hozzá!