Egy széplány sétált át a réten,
csípője ringott, szoknyája kéken
libbent a reggeli szélben.
Egy távoli fa alatt egy legényke ült
és csak nézte.
A patakhoz érve megállt a lányka,
aztán lekerült a bekecs, a blúz;
– bánta is fiatal fa kérge –,
egy távoli fa alatt egy legényke ült
és csak nézte.
Kék csusszant puhán a lucskos zöldre,
márványnál fehérebb hátát
a nap vidáman táncolta körbe.
Egy távoli fa alatt egy legényke ült
és csak nézte.
Megmártózott a vízben a lányka,
meg-megvillant, felfénylett a válla,
ragyogott a reggel kékje;
egy távoli fa alatt egy legényke ült
és csak nézte.
A kis vitézt ifjonti vére vitte, vezette
a meredély felé, a laza löszös partra,
egy lépés és még egy, és leomlott alatta.
Elragadta az ár, vitte sebesen messze,
és a lányka zavartan, csak tétován leste.
Haját szárította a szöszke a szélben,
felöltözött, majd megindult visszafelé,
és csak egy batyu árválkodott ott,
egy távoli fa alatt, hol az imént még
egy legényke ült, és csak nézte.
(Amikor a bohóc felzokog, 2014)
Szóljon hozzá!