Elérkeztem – az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével – a farsang végéhez, a „farsang farkához.” Itt a Pécsi Napló március 8.-i számának „Hírrovatunk” rovatát érdemes figyelni, annak is az első cikkét, amely előző napi keltezéssel „A régi farsangok Pécsett” címet viseli.
(Forrás: Carnevale di Venezia/Velencei Karnevál)
„Ő fensége Karneváll herczeg (sic!) lakása előtt áll már Kállinger bácsi nyolcz (sic!) méter hosszú bútorszállító kocsija. A fejedelmi bútorokat, drapériához szolgáló selymet, bársonyt, pazar pompájú, csillogó fényű kosztümöket hatalmas ládákba csomagolva rakják föl a nagyszakállú, apró gnómok, s holnap útnak válik (sic!) a társzekér, mint a nemesvidi bocskor (sic!).
Se üstöm, se füstöm! Nyomtalanul eltűnik, s pár nap múlva már senki se beszél róla. Minden nagyságnak ez a sorsa manapság. Ameddig ura a helyzetnek, körül rajongják, bókolnak előtte és dicsőítik, de mihelyt napja leáldozott, s rudja kifelé áll, mindenki elfordul tőle, s a fölkelő nap felé vet hódoló tekintetet.
Milyen mások voltak a régi farsangok, s a régi emberek. Micsoda hetedhét vármegyére szóló híres bálokat rendeztek Pécsett! Erről nem egyszer esett már szó lapunk hasábjain. Még a szomszéd Tolna, Somogy és Verőcze (sic!) vármegyéből is robogtak be a négyes fogatok, s hozták a legelőkelőbb úri társaságot, aminőnek mostanság se híre, se pora.
Farsangolunk, mulatunk most is, de nem olyan kedéllyel, fesztelen jókedvvel, miként a régi idők báltermeinek híres alakjai farsangoltak. Egy-egy farsang emlékei hónapokig foglalkoztatták az úri társaságokat, a mai farsangok nyomtalanul tűnnek el, mint egy színtelen álom, szétfoszló ködkép…
Karneváll herczeg mehet! Senki se búsul utána, senki se gondol vissza rá. Bezzeg a régi világban egy-egy nagy bál, híres álarczosbál (sic!) apró epizódjait még évek múltán is emlegették. A régi farsangi mulatságok közül a leghíresebbek voltak a pécsi álarczos bálok. Az öreg urak s ékesebb dámák ezekre még ma is kaczagva (sic!) emlékeznek vissza.
(Forrás: Régi Pécs)
A mai Munkácsy Mihály-utcza (sic!) legelején, a Loewy (Lőwy)-palota alatt volt az ’Aranybárány’ szálloda. Itt rendezték a legpikánsabb álarczos bálokat a ’60-as évek legelején. Innét ered a ’Hab’n s’ ka’ Türk’n g’sehen?’ régi szállóige.
Az öreg Svastics volt a mestere. A vén gúnár törökös hajlamait követve kiöltözött basának, s hat formás leányzót háremhölgyeknek öltöztetve saroglya-láncra fűzött, s így jelent meg a ’Goldene Lamli’-ban. Körbe-körbe sétálva etette rabnőit, s aztán szünóra előtt a bálterem vaskályhájához lánczolta (sic!) őket, s a lánczot lakattal zárta le, azzal válván el háremhölgyeitől, hogy rögtön visszatér.
De bizon’ nem tért vissza az ármányos török se rögtön, se később. A helyzet kezdett válságossá válni. A czukorka (sic!) hatása mind erősebb lett, a vaskályha melege is tűrhetetlenné vált, s a háremhölgyek kétségbeesetten érdeklődtek basájuk iránt. Mindenkit megszólítottak: ’Hab’n s’ ka’ Türk’n g’sehen?’ Hiába volt minden kérdezgetés. A török nyomtalanul eltűnt.
A háremhölgyek utóbb már kiabálni kezdtek, sírtak ordítoztak, hogy szabaditsák ki őket kínos helyzetükből. Lakatost kellett hívatni, aki lereszelte a lánczot. A lakatos megérkezett, de egy kissé – megkésve. A czukor hatása gyorsabb volt…
A régi színházakban rendezett álarczos bálok is híresek voltak. Sok titkos szerelem szálai szövődtek itt, s még néhai temploma, hol most a felsőbb Justitia (Igazságosság) istenasszony mérlegeli az igazságot (a Mária utcai volt Oertzen-házban). Legtovább tartotta magát az öreg ’Hattyú’ (a Király utcában), melynek álarczos báljai híresebbek voltak az ’Arany Bárány’ és a régi színház összes báljainál.
Ide jártak a szerelem lovagjai portyázni, mert itt a szabad szerelem hódító hatalma biztos győzelemre, s olcsó dicsőségre számíthatott, s ide jártak az úri dámák férjeiket ellenőrizni.
Városunk egy híres ’donzsuánja,’ O. J. alaposan megjárta itt. Egy bájos maszk annyira megtetszett neki, hogy erőnek erejével élvezni akarta csókját. – Egy aranyért, nem bánom! Mondta a kívánatos maszk. – De egy föltétel alatt. – Mi az? – Csak sötétben engedem magamat megcsókolni. Megegyeztek.
O. J. sötétben megcsókolta a bájos ismeretlent, s átadta neki az aranyat. Másnap otthon, amint ebédhez ült, s az asztalkendőt fölemelte, egy arany gurult ki belőle. – Micsoda arany ez? Kérdi nejét. – Ez, amelyet az éjjel egy csókért tőled kaptam. Válaszolt jelentőségteljes mosollyal őnagysága.
Hogy több ilyen kaland ne érhesse a jó férjeket, a vén ’Hattyú’ álarczos báljain, néhai Tróber Mátyás rendőrkapitány azzal riasztotta el a férjeikre leselkedő úri dámákat ezekről a ’Fichmarktok’-ról (tiltott légyottakról), hogy minden vasárnap nagy razziát rendezett a bálteremben, s utána a városházán orvosrendőri vizsgálat alá vetette a bájos bajadéreket. Ezzel vége szakadt a híres álarczos bálok varázsának: utóbb már a mosogatólányok se találtak benne gyönyörűséget.
Hja! változnak az idők, változnak az emberek és a szokások. Semmi sem a régi! Még a farsang se. Hamut rá! …”
Ahogy a „farsang farkának” ma a velencei vagy a riói karneváli forgatag, úgy az akkori pécsinek – természetesen jóval kisebb méretben – a Pécsi Dalárda rendezvénye volt a csúcspontja. A március 8.-i szám „– A Pécsi Dalárda tréfás estélye” című cikke emlékezett meg erről.
„Hagyományos szokása már a Pécsi Dalárdának, hogy a farsangot minden évben ő zárja be tréfás estélyével. Éppoly régi ez a jó szokás, mint maga az egyesület, s akik szeretik a jó ízű bohóságot, a kedélyes órákat, akik szeretnek jól szórakozni, mulatni – pedig kik nem szeretnek –, azok hálás köszönettel lehetnek a dalárda irányában e farsangi esték rendezéséért.
Gazdag, változatos műsor jellemzi a dalárda ez estélyeit, ahol csak egy állandó, – a jó ízű humor, a kacagtató bohóság. Emellett azonban a műsornak meg van mindenkor a komoly zenei tartalma is, mert míg a szöveg csupa farsangi bolondéria, addig az ezt takaró zene mindig igazi művészi alkotás, mely nagyrészt híres zeneszerzők munkáiból kerül ki, így tehát a dalárda egyszerre két múzsának szolgál, a vígnak és komolynak.
Ez egyszersmind a farsangi estélyek nagy sikerének kulcsa is. Ma este is színültig megtöltötte a Vigadó nagytermét a közönség, hol terített asztalok mellett, gyakran emelkedő kupák csengése közben hallgatta végig a változatos és jól összeállított műsort.
Első számul (sic!) a dalárda énekelte Kossovits J. (József) ’Volapük szerenád’ czímű (sic!) férfikarát, amellyel már megteremtette a jó hangulatot. Utána Kron Lajos ’Zenei vitatkozása’ következett, amelyben az operette (sic!) kedvelő Pancsfi (Tóth Aladár) végre is meggyőzi az operaimádó Triangl zenetanárt a könnyű muzsika elbájoló szépségeiről, sőt ráadásul még leánya kezét is megkapja. A kifogástalan előadásért nagy tapsban részesültek.
Gruber Győző ’A rigó tragédiája’ czímű kuplét énekelte, majd a ’Tableaux’ előadásával ért el nagy hatást. Utána Heinze Rudolf ’Kedélyes vádlott’-ját adták elő Steinberger Aladár, Biber Mátyás, Orlovszky Sándor és Schumann János, akik állandó derültségben tartották a közönséget. A következő szám komoly volt: Tabak Tilda, Lakatos Jolán és Steinberger Aladár énekelték (Edmund) Eysler: ’Vándorlegény’ czímű operettjéből a ’Négy kis levél’ kezdetű bájos terzettet (háromtagú kórus énekszámát), s ügyes énekükkel ugyancsak kiérdemelték a közönség tapsait.
E szám után kedves meglepetés érte a közönséget, a minden oldalról megnyilatkozó szereplésű Németh József, a Király-színháznak (sic!) nálunk vendégszereplő művésze lépett a pódiumra, és nagy fururét (zajos sikert) keltő kuplét énekelt az agglegények gondolkodásmódjáról, akiknek szép minden: az asszony, a gyermek, az anyós, a gyémántlakodalmas anyóka, de csak, ha a másé. A közönség annál inkább el volt ragadtatva, mivel az egész csak hirtelen meglepetés volt, és a szám után perczekig (sic!) tüntetett Németh mellett.
Ismét komikum következett: Tóth Aladár, Haksch Lajos, Gruber Győző és Sperl Lajos játszották és énekelték Höpfner Károly ’Hol a kabátom?’ czímű kacagtató bohóságát, ami csak fokozta a közönség körében az előbbi számok alatt megteremtett derűs hangulatot.
Most azután az ollók nagymesterei és a kecskeszakáll tulajdonosai vonultak fel a ’Czérna-kongresszus’-ra, hogy a Geneé Richard által előírt hangokon panaszolják el szörnyű bajaikat, ami abban csúcsosodik ki, hogy a kundschaftok (vevőkör tagjai) szeretnek ugyan szép új ruhában járni, azonban a fizetésről hallani sem akarnak, és hogy ez ellen orvoslást keressenek.
Már, hogy ennek a kongresszusnak az intentiója (sic! célja) milyen visszhangra talált a hallgatóság körében, arról nem akarunk véleményt mondani. Az utolsó szám volt a vegyeskar fellépte, előadva Lányi Ernő ’Négy magyar népdal’-át, amely igazán bravúrosan, s ami fő, magyarosan van összhangosítva (sic!), úgy, hogy e dalok a vegyeskarban sem vesztenek semmit eredeti magyar zamatosságukból. A zongorakíséretet valamennyi számnál Vész Albert teljesítette ismert finom és precíz játékával.
A műsor befejezte után kezdetét vette a táncz, és így a farsangoló fiatalság vidáman tánczolva, a Korody Gyula ropogós csárdásainak hangjai mellett búcsúzott Karneval herczegtől, a viszontlátásra – jövőre.”
Szóljon hozzá!