Nem tudom, mikor jelent meg az első repedés. Talán a világ, melybe születtünk, eleve torz volt, s hasztalan próbáltunk tisztaságra lelni benne. Ha azonban volt egy első, figyelmeztető reccsenés, mielőtt a rianás jeges mélye elnyelte az életünket, akkor ez a pillanat volt az.
Mintha a világ minden figyelme egyetlen, arany alkonyba olvadt volna. A hegy ragyogó fényben lebegett, talpam alatt köd hullámzott. Könnyed szél kavarta fel az álomszerű látomást, életet lehelve a mozdulatlan bűvöletbe. A madarak szinte rezdülés nélkül függtek az égen, csupán szárnyuk verdesett puhán, akár egy óvatos lélegzetvétel.
Anzelm ekkor lépett ki a fénybe. Ekkor azt hittem, ő az. Kócos haja valóban szárnyként verdesett a szélben. Úgy mosolygott, akár egy kecsesen meghajló napsugár. Tekintetéből tényleg az a földöntúli szabadság és szeretet sütött, amit vártam. De nem nézett fel a madarakra. Akárha nem is léteznének. Ekkor már tudnom kellett volna, azonban én sem láttam, ahogy az első tovaszálll. Csak egy pillanatra borzongtam meg, mikor karmos lába elrugaszkodott a bordámról.
Soha, egyszer sem nézett rájuk. Egyre kevesebbet foglalkoztam velük, ahogy félelme rámtelepedett, akár egy jóllakott macska. De engem látott. Hiszek benne, hogy akkor még szerettük egymást. Naphosszat az erdőt jártuk, kusza növényekkel borított dombjaival együtt egymás lelkét is felfedeztük, éberen figyeltük minden apró csodáját. Kivéve persze a madarakat. Ők halkan cserregve aggodalmas pillantásokat vetettek egymásra a fejünk fölött, s sorra tűntek el az egemről.
Anzelmmel azt terveztük, közösen építünk egy kis házat az erdőben. Már a helyet is kiválasztottuk, hónapokon át dolgoztunk a tervrajzon, szakembereknek is megmutattuk, s idővel annyi pénzt is összespóroltunk, aminek elégnek kellett volna lennie. Ő azonban mindig talált valami apróságot, amin éjt nappallá téve aggodalmaskodhatott. Valami parányi hibát, ami felett elsiklottunk, vagy hogy milyen más élet lenne ez, mennyire magányosak lennénk.
Aztán az ötlet egyre kevesebbszer került elő. Mostanra bizonyára valamelyik elfeledett fiók mélyén marcangolja a jelentéktelenség. Soha fel nem épült otthonunk mélyén maradtak az őszapóim, s az arany napsugarak jó része.
Ám ahogy az én madaraim elszálltak, úgy fakultak ki a színek is az ő szeméből. Mikor ránéztem, pillantásának tükrében szürkének, távolinak láttam magam, akár egy pusztaságban sodródó tollpihe. Aztán magához ölelt, és az érzés tovaszállt. Ekkor már hajszálrepedések finom hálója szőtte be az életünket. Selymes volt és fojtogató, akár a fátyol, melyet az eljegyzésünkkor viseltem.
A környező fák és épületek úgy tele voltak zsúfolva madarakkal, hogy egy pillanatra egészen elsötétedett az ég, mikor leszálltak. Sokuknak ekkor már hiányzott a csőre, vagy a szárnya. A varjak károgásába beleremegett az egész épület. Emlékszem, milyen reménykedve kerestem a csodát. Vártam, hogy valami földöntúli szeretet beragyogjon az apró templom ablakain. De ha van is Isten, aznap nem jött el.
A tömeg szinte összepréselt, a szavak, melyekről azt kívántam, bárcsak csillagfényből csiszolt gyöngyökként görgethetném őket a nyelvemen, megakadtak a torkomon, Anzelm keze megfeszült a vállamon, csókunk most először savként égetett, akár egy forró viaszból csöppentett pecsét végzetünkön. Mikor felnéztem, a madarak mind eltűntek, csak egyetlen, tépett fülemüle bujkált a tüdőmben.
De Anzelmmel boldogok voltunk együtt. Biztos vagyok benne, hogy boldogok voltunk.
Egyre gyakrabban mentünk el külön. Magam előtt is félek bevallani, de kissé könnyedebben lélegeztem, mikor nem volt velem. Sokszor visszatértem a hegyre, kerestem a madarakat és az arany naplementét. Időnként mintha meg is pillantottam volna őket a szemem sarkából, de nem mertem odanézni, nehogy elillanjanak. Egyszer még a tavaszváró ünnepre is elmentem Anzelm nélkül.
Szinte sikerült levedlenem magamról a szürke szorongást. Ekkor találkoztam vele. Tekintete valamiért úgy vonzott, mint lepkét a gyertyaláng. Olyan szeretettel fürkészte az eget, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Egy pillanatra megláttam azt a tökéletes alkonyatot a szemében, ahogy nevetve felém fordult. Aztán elszaladtam.
Később a neve is eszembe jutott. Helmet. A fecske utcában lakott, nem messze a szüleim házától. Gyerekként jó barátok voltunk, mígnem elutazott, hogy bejárja a világot, s mint később megtudtam, nemrég hazatért. Ígyhát többé a fecske utca közelébe se mentem.
Madaraim egyre gyakrabban bukkantak fel a feje fölött, ha összefutottunk az utcán. A nap is mintha szándékosan megváltoztatta volna az útját, hogy minden este beragyogja a házát, s a kertjében lógó üvegszilánkokat. Igen, néha muszáj volt arra mennem. Elég kicsi ez a falu.
Egyre többször futottunk össze, beszélgetéseink mind hosszabbra nyúltak. Dalos pacsirtáim feléledtek mosolyától, s édes fénnyel csicseregték tele a lelkemet, valahányszor megláttam. Talán ő is hallotta ezt az éneket, mivel valahogy mindig észrevett.
Egyre kétségbeesettebben kapaszkodtam Anzelmbe, árnyékként követtem mindenhová, apró ajándékokkal és kedvességekkel halmoztam el, de sehogysem voltam képes elűzni az ürességet a szeméből. Egyszer próbáltam neki beszámolni aggasztó érzéseimről, de szürke tekintete láttán elfogott a félelem.
Kerülni kezdtem Helmetet. Egy idő után jobban ismertem az ő életét, mint a sajátunkat, tudtam, mikor merre jár, hol fog megállni megcsodálni egy tócsa tükrén csillámló napsugarat, vagy az égen szálló feketerigókat. Kerültem minden helyet, ahol találkozhattunk. A világ azonban egyre veszélyesebb hellyé vált.
Biztosan ez a félelem tehetett arról is, hogy úgy láttam, Anzelm szeme mintha felragyogna, valahányszor Karinra néz. Mikor megláttam őket eltűnni az apró, erdei ösvényen, ami egykor csak a miénk volt, azt hittem, megszűntem létezni. De persze miért ne sétálhatna valaki mással? Nem vagyunk összeláncolva. Ha nem követem őket, talán el is hihetném, hogy az egészet csak képzeltem.
Mostmár szinte ki sem mozdulunk a házból. Világunk egyre szűkül, akárha két egymásra boruló üveglap közé szorultunk volna.
– Szeretnélek gyűlölni – nem néz rám, mintha valaki máshoz beszélne. – Megpróbáltam, de nem ment. Pedig szeretni se tudlak már.
– Mindig valaki mást látsz helyettem.
Bólint.
– Én is így érzek. Mintha egy festménnyel próbálnám eltakarni az arcod.
– Nem ezt érdemeljük.
– Nem.
Féltve őrzött könnyeim végre a felszínre törnek. Ezúttal nem próbál vigasztalni. Mindketten érezzük, hogy valami véget ért. A madarak körénk gyűlnek, s elkapkodják a levegőben cikázó kimondatlan szavakat. Némán távozok, s meg sem állok az arany alkonyig.
Szóljon hozzá!