Molnár Piroska: Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam

Molnár Piroska Kossuth-díjas művésznővel a Filmkritikusok Életműdíjának átvétele után a MÚOSZ elnöki tanácstermében beszélgettünk 2025. január 31-én.

Művésznő, milyen gyermekkori emlékei voltak meghatározóak az életében?

A filmezéshez kapcsolódik a legmeghatározóbb élményem. Békés megyében, Kunágotán éltünk, ahol minden héten volt filmvetítés. Hordozták a filmeket faluról falura, és nálunk is levetítették őket egy-két alkalommal. Édesanyám mindig elvitt, mert más efféle szórakozás nem volt: televízió még nem létezett, csak rádiót hallgattunk. Akármi jött a faluba, én mindet láttam gyerekkoromban. Akkor határoztam el, hogy olyan szeretnék lenni, mint akik a vásznon mozognak. Megkérdeztem anyámat, kik ők. Mondta: színészek. „Ebből meg lehet élni?” – kérdeztem. „Igen” – felelte. „Na, akkor ez az én utam.” Csodálatos operafilmeket is vetítettek, ezek különösen megragadták a képzeletemet. Mindenevő voltam, mindent megnéztem – és a mai napig emlékszem rájuk. Így aztán nagyon sima volt az utam.

Mi volt az első színpadi szerepe, és hogyan élte meg azt az időszakot?

Még főiskolásként, harmadévesen már játszhattunk színházban. A Madách Színházban ment a Yerma, Vámos László rendezésében, Psota Irén főszereplésével. Én a Nőstény nevű szerepet játszottam: táncoltam, énekeltem – inkább zenés-táncos feladat volt, nem prózai. Ez volt az első, amiben édesanyám még láthatott. Gyulán, a kórházban már haldoklott, de a televízió közvetítette az előadást. Látott játszani, és elismerte: ha erre vágytam, ez most sikerült – csak azt sajnálta, hogy itt kell hagynia egyedül.

Milyen nehézségekkel szembesült pályája kezdetén, és hogyan lépett túl rajtuk?

Sokáig csúnyának láttam magam. Régi fényképeket nézve nem is voltam az, de elhitették velem, hogy nem vagyok az a „vékonydongájú, szép lány”-típus. Inkább erősebb alkat voltam, ezért már a főiskolán is az idősebb szerepeket kaptam. A Rómeó és Júliában például a Dajkát játszottam, nem Júliát. Eleinte nagyon bántott, hogy a saját korosztályomat nem játszhatom. Aztán a csodálatos színészmesterség-tanárom, Pártos Géza elmagyarázta: „Drágám, ne bosszankodjon. Maga karakterszínésznő. Magában az összes emberi lehetőség megvan, és ki is fogja játszani. Magának nem lesz külön tragédia és komédia – mindent fog játszani. Végig fogja enni az étlapot az élete során, minden életkorban lesz szerepe.” És így is lett.

Volt-e olyan kolléga vagy rendező, aki különösen nagy hatással volt Önre?

A „karrier” szót alig ismerem. Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam. Olyan nagy színészek vettek körül, akiket félistenekként csodáltam. Föl is sorolhatok néhányat: Dajka Margit, Gábor Miklós, Ajtay Andor – és még nagyon sokan. Sulyok Máriát is említeném, aki a beszédben is sokat segített.

Több Kossuth-díjas művésztől is megkérdeztem: egyetért-e azzal, hogy régen nagyobb színészek voltak, mint ma. Volt, aki ezen meg is sértődött. Ön mit gondol erről?

Nem hiszem, hogy „régen minden jobb volt”. Más nemzedék, más ideálok. Egy mai fiatal lehet, hogy László Zsoltot ismeri, és neki ő „a Sinkovits Imréje” – miközben nekünk Sinkovits Imre volt az. Hiába magyarázom, ki volt Kálmán György: a mai fiatalnak más a viszonyítási pontja. De ez nem szintkülönbség. Ugyanolyan nagy tehetségek és ugyanolyan nagy színészek vannak ma is.

Van „legkedvesebb” szerepe?

Nincs. Semmiben sincs „legkedvesebb” az életemben – sem ételben, sem italban, sem szerepben. Mindig az a fontos, ami éppen van.

Magánéletének mely eseményei voltak meghatározóak?

Ezt nem szoktam boncolgatni, nem szívesen beszélek róla.

Hogyan alakultak a kapcsolatai a színházi világon belül és kívül?

Mindig megtaláltam a helyemet. A kollégákkal – idősebbekkel és fiatalabbakkal is – nagyon jól kijöttem, soha nem volt probléma.

Milyen tanácsot adna a fiataloknak, akik most kezdik a pályát?

Vegyék komolyan a dolgukat. A színésznek lenni nem lehet „félszegen ülni a lovon”: vagy mindent odaad az ember, és akkor vissza is kapja, vagy csak adogat, és akkor a pálya is csak visszaadogat valamit.

Ha visszatekint, mely pillanatokra a legbüszkébb?

Semmire nem vagyok büszke, ami a dolgom. Arra vagyok büszke, ha elmosogatok egy bögrét – ami nem az én dolgom. Általában arra, ha olyasmit is megcsinálok, ami nem kötelességem. Ami a dolgom, arra nem vagyok büszke.

Van-e valami, amit nem kérdeztem meg, de szívesen megosztana az olvasókkal?

Nem, nem vagyok „osztogatós”.

Köszönöm szépen, hogy rendelkezésemre állt!

Én is köszönöm szépen.