Évmilliók meteorpora,
akár Isten küldte zápor,
talán nem is tudjuk meg soha,
honnét a csillogó mámor,
Csodálta az első jámbor,
felfénylett, mert rásütött a nap,
érte gyengét ölt a „bátor”,
pedig nem is volt köztük harag.
Jött a nagy uralkodók sora,
követ s lelket törő hámor,
vaksi tárnák kegyetlen kora.
Volt, ki fohászt mormolt százszor,
megátkozva sorsát máskor,
ha társat zúzott a kődarab,
de menteni valahányszor,
mert soha nem volt köztük harag,
Mára az élet nagy fintora,
a hattyú ciántóban gázol.
Partján nem nő se fű, se moha,
s a hajdan szép gödre vádol!
Puszta léttel meddig játszol,
mivé lett földed, erdőd, tavad?
Mohóságod mikor bánod,
ember, mikor önt el majd harag?
Ajánlásféle
Míg arany a boldogságod,
addig nem leszel soha szabad,
jövőd sötét trezorba zárod,
s magadért nincsen benned harag!
Szóljon hozzá!