Zsófi apja a II. világháború alatt és után ácsként dolgozott és prédikátorként szolgált szerte az országban. Ahol hosszabb munkája akadt, odavitte a családját. A kislány édesanyja a gyerekeket nevelte. Zsófi éppen betöltötte a harmadik életévét, mikorra végleg megállapodtak az egyik városkában. Apja két kezével építette fel kertjükben az imaházat.
Tizenkét testvére közül öt kislányt jóval Zsófi születése előtt magához szólított az Úr. A mindig mosolygó Erzsike hétévesen, gyermekbénulásban hunyt el. A kis Magda, mind közül a legtüneményesebb, napra pontosan egy esztendőt élt. Halála után két hónappal megszületett Rózsika, neki alig három hónap adatott. A két és fél éves Klárikát félrekezelték az orvosok, egyik nővérük karjaiban halt szomjan. Julika csupán két hetet gőgicsélt a már agyonmosott pólyában.
Nyolcan élték meg a felnőttkort: három fiú és öt lány. Zsófi, a legfiatalabb, késői gyerek, jóval a világégés után született. Irmával és Évával, a korban és hitben legközelebb álló nővéreivel nőtt fel, és élte mindennapjait.
Apukát szorgalmas, ügyes, életrevaló embernek ismerték. Gyakran járt el missziózni, evangelizálni, gyülekezetet alapítani. Anyuka magára maradt az egyre több és több halott és élő gyerek gondjával. Egyedül tartotta el őket olyan munkákkal, amiket otthon is el tudott végezni: mosással, vasalással, varrással. A keservek elviselésében az Úr és a gyülekezet tagjai, vagy ahogy magukat hívták: testvérek, segítették. Akadtak olyan napok, melyeken minden falat kenyeret a gyerekeinek adott, ő pedig gyufát rágcsált, hogy valami mégis legyen a gyomrában. Egyszer egy gyülekezeti testvér fél liter erőt adó bort vitt neki. Anyuka mereven bámulta a palackot, Isten elleni véteknek tartotta az alkoholt, de harmadnapra megtört, és lassan elkortyolgatta. A borhoz nem szokott szervezete meghálálta a gondoskodást. A gyerekek rémülten nézték, mint imbolyog szélesen mosolyogva.
Zsófi kisgyerekkorától rajong a savanyúságnak eltett cseresznyepaprikáért. A kakaó után mindjárt az a kedvence. Rajongásáról mindenki tudott, hisz olyan rendhagyó, hogy egy csöpp lánykának ez legyen a kedvenc étele, ami egyébiránt ritka vendég volt a házuknál, miként a kakaó is. Az egyik jólmenő húsboltban dolgozó testvéri házaspár ugyancsak ismerte különös ízlését. A kislány, ha beszaladt köszönni, vágyakozón függesztette szemét a polcokon sorakozó savanyúságokra. Egy nap fél szelet kenyérrel lépett be az üzletbe. Az izgatottságtól meg a szégyentől, hogy koldulni jött, nem tudott megszólalni. Schmidt néni így is megértette, mit szeretne. Levett a polcról egy üveggel a drága kincsből. Ráütött a tetejére, hogy könnyebben lecsavarhassa a fedelét. Zsófi orrát megcsapta az imádott csípős-ecetes illat. Lábujjhegyre állt, ujjacskái kifehéredtek, olyan erősen kapaszkodott a pult szélébe. De még így sem látta a pult tetejét, ezért egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy szemrevételezhesse a gyönyörű, zöld meg piros színekben pompázó cseresznyepaprikákat. Az elragadtatástól pár pillanatra lehunyta a szemét. Révületben, mintegy felajánlásként, vézna kis karjával Schmidt néni felé nyújtotta kenyérkéjét. A testes Schmidt néni előrehajolt és a pulton át elvette a szeletet. Az egyik fiókból elővett egy kanalat és óvatosan az üvegbe merítette. Bár a színes bogyócskák minduntalan a kanálra kéredzkedtek, az asszonynak végezetül sikerült egy egész kanál savanyúságlevet kiügyeskednie és szétöntöznie a kenyérdarabon.
Zsófi odavolt a gyönyörűségtől. Sajnálta, hogy gyorsan kell megennie, mert az elázott kenyér bizony hamar szétmállik. Odahaza Anyuka megsimogatta az arcát.
Legmeghatározóbb gyermekkori élménye mégsem az éhezés, hanem a hite, mely ma is erős lánggal lobog benne. Élete legnagyobb ajándékának tartja, hogy eszmélésétől bízhat Istenben és Jézusban. Mivel az udvarukban állt az imaház, bármikor betérhetett oda, nem csupán istentiszteleti napokon. Kedvére futkározhatott a tágas teremben, szívből, hangosan énekelhetett, játszhatott a harmóniumon és a mandolinján. Közel érezte magát Istenhez. Az Úr megtapasztalt jelenléte azóta is felülír minden rosszat, átsegíti minden nehézségen.
Alig múlt tízéves, amikor Irma férjhez ment, és elkerült otthonról. Onnantól négyen maradtak: Apuka, Anyuka, Éva meg ő. Apuka ritkábban járt el prédikálni, leginkább már csak a saját gyülekezetükben magyarázta a Bibliát. Hol halk, hol dörgedelmes szavaival magával ragadta a híveket. Hatásosan, hatalmas beleéléssel hirdette az Igét. Tele is volt mindig az imaház. Kifejező, mély énekhangját nagyon szerette hallgatni. Apuka munkát sajnos ritkán vállalt, ezért továbbra is anyuka vállát és lelkiismeretét nyomta a megélhetés felelőssége. Apuka azt tartotta, hogy első az Isten, s csak utána jön a feleség, a család, amit ők elfogadtak. Mindent egybe vetve szegénységben, de békességben éldegéltek.
A legszebbek az esték voltak. Négyesben körbeülték a konyhaasztalt, gyertyát gyújtottak, némán fogták egymás kezét, s áhítattal hallgatták a történeteket, melyeket Apuka a Bibliából olvasott fel. A meghitt együttlétet mindig Pál apostol a tesszalonikiakhoz szóló első leveléből vett idézettel zárta: „Hiszen mindnyájan a világosság és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ámen.”
Azután elfújta a gyertyát.
Csak azok az éjszakák ne lettek volna! Azok, melyeken Apuka besurrant hozzájuk.
Végig kellett néznie, mit művel a nővérével, vagy saját magának kellett elszenvednie a szörnyűségeket újra meg újra. Elmondhatatlan és kimondhatatlan volt a kínja.
Iszonyodott még az emlékétől is, ahogy Apuka izzadtan zihálva, sírva kér bocsánatot tőlük, s azt hajtogatja, hogy a Jóisten megbocsát neki, mert ő igazán, tiszta szívből szereti.
— Csak anyukának ne szóljatok, mert szomorú lenne attól, amit tettetek, és ugye, nem akartok bánatot okozni neki?
Nem akartak. Senkinek sem szóltak, némán hordozták magukban az éjszaka rémségeit. Fájdalmat sem akartak, de az ellen nem tehettek semmit. Összezavarodtak, mert két Apukát láttak: egy nappalit és egy éjszakait. A nappalit szerették, az éjszakaitól rettegtek. Éva és ő még nem tudták, mit jelent a szó: megbocsátás.
A hitbe kapaszkodtak. Erősen remélték, hogy Isten odaát majd letöröl az arcukról minden könnycseppet. Különben is: hát Jézus kínszenvedése nem nagyobb volt az övékénél? Pál apostol korinthusiakhoz írt második levelének a sorait ismételték: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
Nem jártak sehova. Csak az iskolát látogatták — kitűnő tanulók voltak —, de azon kívül ki sem tették a lábukat a szobájukból.
Ahogy nőttek és fejlődtek, Apuka egyre ritkábban lopózott be hozzájuk. Először Évát hagyta békén, s mire középiskolás lett, ő is megszabadult tőle. Igaz, puszit még mindig a szájukra adott.
Amikor már értette, mit jelent a megbocsátás, belátta, ő nem tud szívből, igazán megbocsátani Apukának. Félt az Isten haragjától, de képtelen volt a kegyelemre. Talán azért is, mert a sokat szenvedett, imádott édesanyjuk Isten akaratában megnyugodva, ám túlságosan fiatalon egy boldogabb létbe költözött.
Habár a nyolc testvér soha nem beszélt arról, hogy az apjuk mit művelt velük, Zsófi lassan rájött, hogy őket is ugyanúgy használta, mint őt és Évát. Feltárult előtte Apuka a maga rettenetes valójában. Mennyivel jobb volt, amíg azt hitte, ők szenvednek csak! Addig valahogy felmenthette a tettéért, de hogy a testvéreit is…!? Azt nem tűrhette.
Tehetetlen dühét mégis ellenük fordította.
Antira azért volt mérges, mert az alkoholban keresett vigaszt, s csúnya szavakkal illette Apukát, és mert halálba itta magát. Gyurira azért neheztel, mert ő az idegösszeomlása után engesztelhetetlen istentagadóvá vált, és esze ágában sincs megbocsátani az apjuknak. Lalira azért, mert képtelen volt beilleszkedni bármilyen emberi közösségbe; feleségével és a gyerekével elvonultan élt egy tanyán, s hetven éven át — haláláig — kizárólag meséket olvasott. Margitra azért haragudott, mert tizenhét évesen elszökött otthonról, képezte magát, jó állása lett, de elfordult tőlük; talán büntetésül kapta a vastagbélrákot, mely a halálát okozta. Irmára azért orrolt, mert egy hitetlenhez ment feleségül; sok bűnt meg lehet bocsátani, de ezt nem, ki is tagadta a gyülekezet, s az ő szíve is bezárult előtte, egészen a gyilkos agyvérzéséig.
A férfigyűlölő Évát, aki ma a felette lévő lakásban él, igyekszik elviselni, de nehezére esik, mert elmarta mellőle az udvarlóját. „Azt akarod, hogy ő is megtegye veled azt?” — sikoltozta egészen addig, míg engedett neki és nemet mondott egyetlen szerelmének.
Zsófi imádkozott, hogy szívből szeresse legidősebb nővérüket, a szintén mélyen hívő Gizit, de ez sem ment. Gizi egyszer megsúgta neki, hogy kiugrott református pap férje ugyanazt műveli vele, mint Apuka. Egy különösen önmarcangoló pillanatában azt is elzokogta, hogy az álmában megjelenő Isten megjövendölte, hogy a méhe lesz negyedik gyerekének a koporsója, és görcsoldókkal, fájdalomcsillapítókkal tett is róla, hogy beteljesedjék az álom; immár Gizi is a Mindenható ítélőszéke előtt áll.
Zsófi tehetetlenül vergődött, mivel a testvérei nem akartak, ő meg nem tudott megbocsátani. Gizi felé később megenyhült valamennyire, mert ő volt az egyetlen, aki a nagybeteg Apukát gondozni volt képes. A többiek irtóztak még a gondolatától is, hogy hozzáérjenek vagy ő érjen hozzájuk.
Zsófi idén tölti be a hetvenegyet. Pár éve méhtestrákot diagnosztizáltak nála. Nem engedte, hogy kivegyék a méhét meg a petefészkét. Két évig járt kezelésekre. Elfáradt. Dühe is csillapodott. A bensejében lakozó kislányt inkább mélységes bűntudat gyötri, mert nem bírta Apukát megmenteni a Gonosztól, és eltántorítani szörnyű tetteitől.
Jézus szavai lüktetnek a fülében: az ellenünk vétkezőknek nem hétszer, de hetvenszer hétszer kell megbocsátanunk. Tudja jól, pokolra jut, ugyanis erre még mindig képtelen.
Megbékélt a rá váró kárhozattal, mert meggyőződése, hogy megérdemli.
Szóljon hozzá!