Hírmondó

 

Darabokra tört emlékek, halott idők közt fekszem. Nem akarom kinyitni a szemem, de muszáj, valami megmagyarázhatatlan borzalom tágra feszíti, kíméletlenül feltárva a valóságot. Mintha letépné rólam óvó csend-köpenyemet, az összes érzékszervemet egyszerre rohanja meg a világ. Csak szilánkokat, élesre csiszolt darabkákat érzékelek belőle.

Az oldalamat szúró fegyverek, a vér a ruhámon, az élő tapintású, élettelen dolgok körülöttem. Pontosan tudom, hogy kerültek oda, de minden vágyam, hogy soha többet ne kelljen felidéznem. Orrfacsaróan szerves illatok, füst és enyészet. Egy fémdarab reccsenése. A szakadó szövet susogása. Halk nyögés. Valami a földre csepeg. Az apró neszek, amik elvesznek a némaságban és próbálnak még mélyebbre süllyedni benne.

Szürke hamu, haj és anyagfoszlányok a szélben. Rémes, mélyvörös színtelenség. Egy ernyedten lógó kéz, egy tágra nyílt, ködös tekintetű szem, egy bizonytalanul lifegő rongydarab, egy törött lándzsa. Apró, különálló darabok, amiket egyenként kell szemlélni, gondosan letörölgetni, érzésekbe csomagolni és elrakni, s soha, de soha nem szabad összeilleszteni. Így elviselhetőbb a borzalom.

Valami közeleg az ég néma szemfedője alatt. Ragyogó alakok, fényes vértű szellemek, deli paripák lépkednek a feledésbe porladó csontokon. Az állatok fején kantár libeg elfeledett álomfoszlányként. A lovasok díszes ruhát viselnek, szinte fényleni látszanak a homályban. Valóságosabbak a körülöttük lévő nyomorúságos világnál, mégis áttetsző káprázatnak látszanak, a hithű harcosok megtestesült reményének. A Hősök. Elönt a félelemmel vegyes undor, s elmémben újra felszínre törnek a rég elfeledett sorok.

Szellem jő, de szelleme,
fénye – sosemvolt ígéret.
Lidérc, a múltban elveszve,
náladnál valóbb kísértet.
Vér van kardján, a te véred,
és porszem csupán a szélben.
Megkímélne, hogyha kéred,
de hangod elvész az éjben.

Kezemet akaratlanul szorosabbra fonom az üvegcsére. Tudom, hogy lassan a földre kéne roskadnom, észrevehetetlenné csendesíteni a légzésemet és csak heverni félholtan, remélve, hogy nem veszik észre alig pislákoló életemet. Mégis felemelem a fejemet, tekintetem a vezér illékony álomszemére szögezem.

Az egyik fivér hadba fog
és követi a másik.
Az éles nyelv a szavakon,
a kard a csonton vásik.

Vajon melyik lehetett? Nem számít. Nem számít semmi, csak ez az ostoba Háború! Gyűlölnöm kéne őket, de képtelen vagyok ilyen erős érzelemre. Ülök, némán nézek előre, elmém akár a ma született jég, hűvös és tiszta. Ám a kristályos felszín alatt tovább hasadnak a rianások.

A férfi egyenesen rám néz, de tekintete mintha nem találkozna velem, akárha pillantása elenyészne valahol útközben, vagy megállna egy nálam fontosabb dolognál. De persze minden fontosabb a magamfajtánál. Mi nem számítunk. Sosem számított más, csak a Háború. A harcos végül elfordítja tekintetét és lágy, dallamos szavakkal hátraszól társainak, mire azok megfordítják lovaikat, s lassan eltűnnek a szemem elől.

Kevés élő ember mondhatja igazul, hogy látta a Hősöket. Kellemes bizsergésnek kéne átjárnia, megtisztelve kéne éreznem magam, de csak arra tudok gondolni, hogy korábban mindig kiköptem, akárhányszor meghallottam a nevüket. Most nem érzem szükségét. Úgysem számít. Visszafekszem, s az üvegcse köré kuporodva éber álomba merülök.

Az idő átzúdul fölöttem, hallom, ahogy eldübörögnek körülöttem az évtizedek, de nem érnek hozzám, vigyáznak, nehogy túl közel kerüljenek. Hó hullik rám, fájdalmas, fagyos halálba temetve tagjaimat. Belefeledkezem a jeges, bizsergő szenvedésbe és hagyom, hogy elfeledtessen velem mindent.

Meleg szellő cirógatja a bőröm, hótakaróm hűs tócsává olvad, érzem a romok között sarjadó virágok édes remény illatát. Perzselő forróság éget, leheletem épp olyan száraz és poros, mint a körülöttem heverő csontok. Tücskök ciripelnek, fényszagú álomba ringatva, míg a színek és a változás ígéretére riadok. Nedves avar és sár borít. Félre kotorhatnám, de nem akarok megmozdulni. Újra jég. A földkupac körém fagy, s csak a következő áradás mossa le rólam. Utána kellemesen melenget a nap, arany fénye megnyugtatóan dereng a szemhéjamon túl. Megint rám hullanak a levelek. Az idő csak kavarog körülöttem, újra és újra elkezdődik. Sötétség és fény hullámzik fölöttem, épp csak átsuhannak s már visszatértek.

Aztán felvirrad a hajnal. Kinyitom a szemem és körbetekintek. Kellemes, zöld lankák, amik erdőbe folynak, majd ragyogóan kék égbe, szellőben hajladozó virágok és méhzümmögés. Mérföldekre lehetek a legközelebbi emberlakta településtől. Ennél szebb ébredésem nem is lehetne. Felkelek, az üveget óvatosan zsebre rakom.

Kezemet a föld felé tartom, s várom, hogy a csontok megállapodjanak az ujjaim között. Mindet egyesével letörölgetem, s megmosdatom a patakban. Közben halkan dúdolok, hogy felvidítsam őket. Saját seregemet, s az ellenséges hadat egyforma gonddal ápolom, hisz mind tudjuk, valójában nem vagyunk ellenségek. Egy Hős sem nyugszik a réteken.

Egy kör alakú fűfolton gondosan elrendezgetem a maradványokat, virágokat fonok az üres szemgödrökbe, kifényesítem a rozsdás pengéket, tisztára mosom a szakadt ruhákat, kifésülöm a kócos hajakat, míg szép kis dombot emelek a halottakból. Kiöntöm az üvegcse tartalmát, majd letelepszem a földre, szeretteimmel szemben, s várakozás közben hallgatom a csontok közt csörgedező ősöreg történetet.

Az egyik fivér hadba fog
és követi a másik.
Az éles nyelv a szavakon,
a kard a csonton vásik.
A nevetésből sikoly lett,
vérfürdő és átok
nem jött a víg kikelet,
éjjel borult rájok.
Sötét halál menedékén
égő fénnyel lép a harcos.
Szürke fény és enyészés
pora lepi majd az arcod.
Vérhabot hány, sikolyt üvölt,
csont örvénnyel kavarog,
fejed fölött nyíllal süvít.
Életedet adhatod,
néped vérét onthatod
előtte, de végtelen
szomját soha nem olthatod.
Ott maradsz védtelen
míg áldozatod nyomtalan
elvész ezrek kínja közt.
bolyonghatsz hontalan,
a Hős nem érted jött.
szellem jő, de szelleme,
fénye – sosemvolt ígéret.
Lidérc, a múltban elveszve,
náladnál valóbb kísértet.
Vér van kardján, a te véred,
és porszem csupán a szélben.
Megkímélne, hogyha kéred,
de hangod elvész az éjben.

Ez hát a dal, amit emberi sikolyokon és törött csontokon játszottak. A Háború dala. A Hősöké. Elmosolyodom a keserű irónián. A Fivérek az egész világot saját harcuk köré láncolták. Azt akarták, hogy örökké éljenek, hogy mindenki emlékezzen a nevükre. És sikerrel jártak, az ilyen kívánságok mindig teljesülnek. Csak soha nem hoznak boldogságot.

A Háború végül a Hősök életét is elragadta. Testüket felfalta a föld, csontjaik szétporladtak, húsuk elrothadt, rettegett fegyvereiket teljesen felfalta a rozsda. Ám nem mehettek el. Itt kell maradniuk, újra s újra végigjárva az útjukat, vég nélkül, test nélkül, harc nélkül, cél nélkül, értelmetlenül és érzékelhetetlenül. Azok voltak, amik korábban: Szellemek. De a világ erősebb lett náluk, most ők azok, akik jelentéktelenek.

Egyszer ennek a kínnak is vége szakad, mert a világ egyszerűen nem alkalmas arra, hogy túl sokáig szenvedjenek benne. De nekem elég ennyit tudnom a történetükből. Túl sokat beszéltek már a Hősökről, nem akarok a kelleténél több szót pazarolni rájuk.

A halomra pillantok, s elégedetten látom, az idő elvégezte a dolgát. A csontok helyén gyönyörű domb pihen, szeretteimet már semmi sem köti ide. Felszaladok a lankán, s nevetve pörgök a tetején. Elvégeztem a feladatomat, így az idő újra megérintett, udvariasan jelezve, sokat kellett várnia rám. Ki akarom élvezni az utolsó pillanatomat.

Az egész tájat magamba iszom, ez a fényes kék-zöld boldogságszikra lesz az, amit magammal viszek. Talpam alatt a Hősök regéjét átszőtte az én hőseim története. Hamarosan a felszínre tör majd, s gondoskodik róla, hogy a Háború ne kezdődjön el újra. A történet majdnem kész, rám várnak, az utolsó tollvonásra. A fűbe heveredek, s újra elalszom, ezúttal örökre.