Haspont

 

Az asszony főzött. Életében sokkal többet főzött a családnak, mint ahányszor őt megvendégelték. Ugyanez vonatkozott a vendégeire is, akik nem voltak rokonai. Már rég lemondott arról, hogy valaki három napig elébe tegye az ételt. Az élet nem terülj asztalkám. Őneki. Legjobb a kórházban. Hónapokig is kiszolgálják, tálcán vetik elé az ennivalót. Otthon sincs különb. A tálca meg a szekrény alján hever.

A sütemény ma zöld színű lesz. Kipróbálja az ételfestőt. A kisgyermeknek biztos érdekes, csak az íze is jó legyen. Játék az egész. Már alig áll a lábán. Le is ült a székre, felvette a kardigánt meg a zoknit. Kezd hideg lenni. Habár a sütő jó meleget ad. Ma nem sokat eszik. Ugyan máskor sem, pedig tele tudná magát zabálni. Nem lehet. Néha úgy remeg az édességért, akár az alkoholista az olcsó kannás borért. Estére össze kell érnie a nadrágon a lyuknak meg a gombnak. Mert elmegy. Dolga van. Nem fontos, de legalább felöltözik. Kimozdul. Különben meg nem is tudna sokat enni. Fáj valahol belül, nyomásra. Úgy felpuffad, akár a léggömb. Csak nem tud már elszállni. A szárnyát levágták, tüdejét félig kiköpte. Nincs levegő. De már az ég sem olyan szép kék, mint régen. A fű még zöld, akár a sütemény. Ha a hasban megnyom egy pontot, hányingere van. Nyílik a konyhaajtó. A kisasszony bedugja a fejét. Rögtön megállapítja, hogy itt melegebb van.

– Sül a sütemény. Azért. Gyere ki az asztalhoz – mondja neki az asszony.

A kisasszony int egy nemet, elvégre nem fog ücsörögni a konyhában. Az ifiúr még alszik. Talán ebédre lesz mersz felébreszteni.

– Büdös vagy! – állapította meg előző este.

– Az. Az vagyok – hagyta rá az asszony.

– Már megint beteg vagy – förmedt rá az úrfi.

– Beteg. Majd egyszer elmegyek az orvoshoz.

– Folyton beteg vagy! – esett neki az úrfi bátrabban, aztán félúton mégis megállt.

– Meg fogsz nemsokára dögleni! – csukta rá a szoba ajtaját.

– Meg – egyezett bele az asszony, bólintott is rá.

Csendben ejtette a szót, már az üres szobának szánta.

Az orvosi rendelő előtt leült a kék székre. Ronda műanyagból készült. Pedig most tették oda. Ízléstelen. Sok a várakozó. Főleg öregek. Egyik elesettebb, mint a másik. Az arcokon csupa szomorúság ül. Az asszony úgy látja, de lehet, hogy már az ő tükre a görbe. Bent az asszisztens hihetetlenül kövér. Furcsa, hogy ezek a kövér fehér köpenyek beszélnek az egészségről. Folyton a számítógépet nézik. Ezt nevezik fejlődésnek. Ráadásul nem is értenek hozzá. Beragad, ez meg az, olyan is volt már, hogy végül kézzel írták meg a receptet. Mint régen. Amikor még beszélgettek is vele. Előtte azonban haza kellett menni a gyógyszerek névsoráért. Mi lenne, ha minden gép felrobbanna? Összedőlne a világ. Dőljön. Az asszonyt nem érdekli ez már. Hirtelen gondolt egyet. Nem mond ő itt semmit sem. Ha jó a gép, talán megkérdezik, hogy van. Esetleg, ha kéri, megmérik a vérnyomást. Vérnyomásmérője neki is van, de már nem vesz bele elemet. Minek? Tényleg érződik, hogy itt az ősz. Bevonult ide egy ronda, szemtelen légy. Rászállt az ujjára, szemtelenül haladt a tenyerébe. Ott nyugodtan ül, eszébe sem jut az ostobának, hogy összemarkolhatná. Nem fél. Az asszony se fél. Nem üti agyon. Megrázza kezét, a légy marad. Lassan emeli meg szárnyait, inkább lépked. Ki a markából. Nem messzire, csak néhány méterre. Szemtelenül leül ő is a kék székre. Pont szemközt. Pontosan úgy viselkedik, mint egy piaci légy. Az asszony elmosolyodik. A gép odabent megint elromlott. Lassan emelte fel a gyógyszerek receptjeit. Semmit sem szólt. Távozott. Közben a légy is elvánszorgott.

A Föld tényleg felmelegszik. Nyáron hatalmas volt az aszály. Tavaly hosszúra nyúlt a vénasszonyok nyara. Az idén is szépen süt az őszi nap néha. Ez sokkal kellemesebb, mint a nyári kánikula. Az asszony így gondolja. Most is főzött, de csak az úrfinak. Az úrfi ráparancsolt, hogy nézesse meg a gyomrát. Aztán elfelejtette. Más ijesztgette. A felejtés. Az. Néha az asszony is észrevette, hogy az agya tompa lesz. Bedugul, mint mikor betömődik a mosogató. Nem jut eszébe, amit ki akar mondani. Aztán egy pillanatra feltűnik, és ő kap utána, mint mikor pillangó repült az orra előtt. Kislány korában. Akkor még futott a pillangó után. A gondolat is gyors, elszáll. Nem tudja megfogni. A pillangót se tudta. Később eszébe jut az a valami, de akkor már nem kell. Persze. Felejteni is fog, egyre többet. Esetleg megbolondul. Majd nem tudja elintézni az ügyeit. Az úrfi már most közölte, hogy ezt nem fogja végignézni. A kisasszony elutazott. Őt sokkal érdekesebb események ingerelik. Abban a korban van. Az asszony kiült a padra az udvaron. Nagyon élvezte, ahogy sütött a nap. Most nem fájt annyira. Teát is ivott. Pont elég a fájdalom hasítása hajnalban. A lábai csontjaiban. Ha nem szégyellené, még sírni is tudna. Az a szerencse, hogy egyszer csak a fájdalom kiáll belőle. Főleg akkor, ha mozgatja. Csupa csócsa a lepedő alatta, annyit mocorog folyton. A szomszéd melléképület tetejére egy férfi lemeztetőt szegez. Nem is tudja elképzelni az asszony, miért. Viszont a férfi egészen helyes. Régebben szerette volna, ha a falba egy ajtót vág valaki. Azon az ajtón közlekedett volna egy férfi, akit szívesen fogadott volna. Csak akkor, amikor ő akarta. Álom maradt. Tovább töprengett. Tüzelő nem kell nekik, gázuk van. Persze az is lehet, hogy fával fűtenek már ők is. Drága a gáz, már mindenki visszatér a fához. Csak ő nem. Ő ugyan nem vágja, nem bírja. Elég volt. Az úrfit meg a kisasszonyt ez nemigen érdekli. Csak meleg legyen. Az a lényeg. Nem is veszi észre, milyen piros lett az arca. A méregtől. Aztán lecsillapszik. Oly mindegy már. Szépre akar gondolni. Szépet akar látni. Felnéz. Kellemes, ahogy csicseregnek a verebek. Kettőt is felfedez a kopaszodó lombok közepében. Majdnem összeütköznek. Az udvar szép, a nagy fákról egymás után hullanak a levelek. Tényleg sárgák, zörögnek. Naponta kétszer is össze kell a betont söpörni. Az úrfi alszik. Csend van. A másik szomszéd macskája a csatorna végénél ül. Távolabbról söprű neszezése hallatszik. Elképzeli a nyelet tartó asszony vörös haját. Ma mit főzhetett? Biztosan finoman főz. Olyan jó illatok áradnak arról a fakerítésen át.

– Jaj! – kap az asszony a hasfalhoz, a belül villanó fájó ponthoz.

A hasító fájdalom szinte megüti. A székről leesik. A földről csak egy karnyújtásnyira a cserép. Még észreveszi, hogy a muskátli benne fehéret virágzik. Nem is látta. A napokban bonthatta virágát. Egész nyáron locsolta, de ezt már nem tudja kimondani.

A hordágy nagyot zuttyan a mentőkocsiban. Az úrfi ideges, este nem tud elmenni szórakozni.

– Mi a baj? – kérdezi valaki.

– Haspont – formálja az asszony némán a betűket.

A fehér plafonra egy őszi légy beszemtelenkedett. Az asszony ajka mosolynak indul, majd megdermed a szájszél közepe tájékán. Mégis összemarkolta ezt a legyet örökre. Nem a markával. Megállapodott tekintetével. A többi meg mindegy.

 

(A szerző A torta és a hab c. online kötetéből)