Érzem, hogy jön.
Nem látom, mert elbújt
a tükörben.
Nem láttam, mert ott volt
a múltban.
Nem jelezte semmi jöttét,
mert korábban itt volt,
mint a jelek.
Állok és várok.
Nem látom, mert nincs sehol.
Nem láttam, mert már itt van
és a látó nem láthatja
a saját arcát,
mert szembe kéne néznie azzal,
ami miatt mélyen néz
a távolba,
mindig csak a távolba,
sose közelre,
nehogy meglássa
egy kósza gondolatban.
Mert nem látó,
néző ő is,
néma szemlélő,
álmok függönyén
túlról kémlel
lopva.
Azt mondja,
éli az álmát,
ám csak álmodja,
hogy él.
Éberen alszik
és alva ébred
egy keskeny határon,
a közelben.
Mindig közel,
mindig a rácsok között.
Te vagy ő.
Ő vagyok én.
Én vagyok te.
Fogadd el és nézd!
Ne nézz!
Fordítsd el a fejed,
s csak szemed sarkából
fürkészd,
majd oltsd el
pillantásod
és csak láss!
Érzem, hogy jön.
Nem hátrálok meg.
Nem futok el.
Nem fordulok meg.
Nem roskadok össze.
Nem omlok magamba.
Csak nézem.
Néző vagyok megint.
Elsuhannak a pillanatok
és hozzám sem érnek,
mintha mérgező lennék.
Az is vagyok.
Kúszom a korhadt sötétben,
rothadó indáim torkomba vájnak,
lassan emésztem magam.
És mégis tágul a tér
és mozdul a lég
és indulok,
zuhanok,
zuhannod kell!
Kapj el!
Kezembe zárom
zuhanó karod,
és csak csüngünk
szorításában
és tartalak.
És zuhanunk alá,
azt mondják,
nem halunk meg még,
mert miénk a pillanat.
Miénk a szép jövő,
de addigra
tán semmi nem
marad.
Ne állj meg!
Mindig menni kell
tovább!
És zuhanni.
Érkezem.
Hús és csont reccsen
a fán,
elillan a lélegzet
és haldoklom megint,
de tüdőmbe tódul
a szabadság s érzem,
élek.
Élnem kell!
Zuhanok megint.
Rám hull a fény,
élesedik az álom.
A széle megvág,
de táncolok peremén
és minden mozdulat
valóság
és minden valóság
álom.
Zuhanok és kacagok,
hangom gördül
a sötétben.
A tér már nem üres.
Száz szem tekint,
húzna vissza,
de ide nem érhetnek el,
ez az én világom.
Itt csak én vagyok
és a szabadság, meg ő.
Érzem, hogy jön.
Nyújtsd a kezed!
Újra elkap,
egyek vagyunk megint.
Itt nem vagy az ellenfelem,
itt magam vagyok,
itt átölel a szabadság
és szeretek mindent
és mindenkit,
és a világra borítom
szárnyam,
hogy megóvjam.
Itt zuhanok,
és zuhanok.
És sötét van,
mert elvakít a fény.
És zuhanok, és zuhanok.
És csontrepesztő reccsenéssel
érkezem.
Érzem, apró rés feszül
rajtam, ám nem vér és csont
hull alá.
Itt nem,
itt más vagyok.
Szétfeszítem a mellkasom
és felnyitom a repedést,
hogy szállhassanak a csillagok.
És már nincs sötét,
de itt vagyok.
És itt vagy te.
És itt van ő.
Itt nem vagyok vak.
Itt már látom.
Szóljon hozzá!