Harmadik-negyedik elemisek lehettünk, amikor D. Margitnak, az akkori osztályfőnökünknek az az ötlete támadt, hogy tornaórán futóversenyt rendezzen, méghozzá két mezőnyben: külön a lányoknak és külön a fiúknak. Akkoriban az iskolai szabályzat nekünk, lányoknak fekete, buggyos klottbugyit és fehér pólót, a fiúknak ugyancsak fekete, oldalt kicsit felvágott klottgatyát és atlétatrikót írt elő. Sportcipője nem volt mindenkinek, de ezt nem is kötelezték, bár félcipőben, szandálban elég bajos volt órahosszat rohangálni az agyagos sportpályán. Nekem szerencsém volt, mert épp abban a tanévben örököltem meg nővérem kinőtt teniszcipőjét. (Akkoriban a kínai termékek is tartósabbak voltak). Ha zöld gumitalpát és fehér keményvásznú felső részét kefével alaposan átmostam, alig látszott rajta a jó pár éves strapa. Szóval némi előnnyel indultam azokkal szemben, akiknek nem volt futáshoz alkalmas lábbelijük. Meg is nyertem a versenyt, a fiúknál pedig Mókus (becsületes nevén P. Jancsika) vitte el a pálmát. Ezt a vékonydongájú, virgonc társunkat azért hívtuk Mókusnak, mert egyetlen roppantással képes volt a legkeményebb diót is feltörni fogaival, s aztán úgy mutogatta őket, mint egy „vigyorgó” rágcsáló.
Csakhogy itt nem ért véget a megkínzatásunk. Margit néni most már azt akarta kideríteni, ki az osztály legjobb futója. Így aztán Mókussal kellett megmérkőznöm. Fülig kivörösödve, kalapáló szívvel álltam a startvonalhoz, de ádáz eltökéltséggel is, hogy megmutassam, melyik az erősebb nem. Kétszer kellett megkerülni az akkor hatalmasnak tűnő, téglalap alakú pályát. Egy darabig bírtam is az iramot, fej fej mellett ügettünk, de a második kör elején Mókus úgy elszelelt mellőlem, hogy esélyem sem volt utolérni. Képzeletben már láttam is fehéren villogó fogait, miközben széles vigyorral learatja a babérokat. De ekkor Mókus váratlanul lassítani kezdett, aztán bevárt és megfogta a kezem. Így érkeztünk kézen fogva a célba, tanítónk legnagyobb megrökönyödésére. Alapos „fejmosást” kaptunk mindketten, amiért nem tartottuk be a verseny szabályait, s egyáltalán nem vettük komolyan az „osztályakciót”. Mi csak mosolyogtunk, mintha nem is ért volna el fülünkig, agyunkig a heves dorgálás. Per pillanat nem tudtam volna szavakba foglalni mindazt, amit éreztem, de akkor megtanított valamire az a cingár fiú: nem igazi győzelem az, amit nem lehet mással megosztani. Mókus is valami ilyesmin elmélkedhetett, mert arca különös fényben úszott. Még arról is megfeledkezett, hogy elengedje a kezem.
Szóljon hozzá!