Végezetül pedig következzen a Lofoten-szigetek újabb csúcspontja (ja, ezt már mondtam): a Reinebringen túra, továbbra is Moskenesøyán. A Reine nevű apró halászfaluból a Reinebringen csúcsra vezető túra klasszikus értelemben nem is túra. 1566 sherpa-kőlépcső vezet fel, amely a könnyedség képzetét kelti. De semmiképpen sem könnyű ez a kirándulás, sokan visszafordulnak, mások minden egyes kanyarban pihennek egyet, megint mások – ahogy Jenő mondta – norvég bakkecskék módjára szökellnek fel. A Reinebringent számos sportoló keresi fel, edzésként felszalad majd leszalad a lépcsőkön, csak bámulok utánuk. Mire mi felérünk, úgy érzem, az egész testem csupán a combomból áll. A másik problémát a szédülés jelentheti, a legszédítőbb magasságban sincs védőkorlát, és minél magasabbra érünk, valahogy annál közelebb jutunk ahhoz a bizonyos szakadékhoz, annál mélyebbre látunk bele.
Odafent azonban ismét elönt bennünket az adrenalin, a kilátás Reinére olyannyira lenyűgöző, hogy most, miközben mindezt leírom, nem is találok megfelelő szót, amelyet ebben a kontextusban használni tudnék, és mégsem tűnik elhasználtnak. Odafent állva azonban nem tudom eldönteni, hogy a kilátás Reine vagy Henningsvær városára felemelőbb. Azt hiszem, mindkettő jól megfér egymás mellett. Számomra mégis Henningsvær nyer orrhosszal, nem csak a Festvagtindenről való kilátás miatt, de a városban lépten-nyomon felbukkanó kultúra, a galériák, a kávéházak, a Trevarefabrikken, és nem utolsósorban természetesen a világ legszebb focipályája miatt. És azért is, mert a Festvagtinden tetején állva egyedül tudtam lenni egy pillanatra, a Reinebringen tetején azonban egymillió turista vesz körül.
Itt találkozom Jenővel is, rácsodálkozom, amikor magyar szó üti meg a fülemet, és véletlenül annyira odanézek, hogy beléjük fojtom a szót. Jenő és a magyar pár is rám néz, nem hallottam még magyar szót itt, mondom nekik, mintegy bocsánatkérésként, és mint kiderül, velük is most történik először. A magyar pár beszélgetett, Jenő meghallotta és megszólította őket, én pedig az ő beszélgetésükre lettem figyelmes. Immár négyen voltunk. Jenő néhány éve költözött a Lofoten-szigetekre, eleinte a gasztronómiában dolgozott, ma pedig már a Reine információs irodát vezeti.
Másnap, amikor ismét összefutunk, már szinte ismerősként köszöntjük egymást, megmutatja a házát is, látszik az ablakból, a fjord másik oldalán helyezkedik el. Jellegzetes vörös deszkájú lofoteni halászház, megirigylem Jenőt, amiért ilyen szép helyen él. Az időjárás azért őt is megviseli, a hosszú tél, mondja, a több hónapos sötétség után, alighogy kivilágosodik, jönnek a turisták, olykor naponta ezrével, s miután elmennek, szinte azonnal besötétedik ismét. Legutóbb húsvétkor volt otthon, meglátogatta a családját, és annyira jól esett neki a húsz fokos hőség, hogy utána szinte rossz volt visszajönni. Máskülönben azonban már megszokta, a táj mindenért kárpótol. És persze a norvég mentalitás, amely kicsit a dán hygge életérzéshez hasonlítható. Ezt nem Jenő mondta, ezt én mondom. A Lofoten-szigeteken pedig amúgy is másként múlik az idő. Április és szeptember között nem megy le a nap. Decemberben és januárban pedig nem kel fel. Minden világos pillanatot és minden napsugarat ki kell élvezni hát.
És ha már a vörösdeszkás lofoteni halászkunyhóknál tartunk, amilyenben Jenő is él, mindenképpen meg kell említenem a Nusfjord nevű helységet Flakstadøya szigetén, amely a legjobb állapotban lévő és legszebben restaurált halászfalu a Lofoten-szigeteken. Neslandból indulva közelítjük meg a falut az egykori halász-ösvényen. A hajók ugyanis a tengeráramlás miatt sohasem tudtak Neslandból indulni, így minden halásznak Nusfjordba kellett mennie. Ezen az ösvényen jöttek-mentek mintegy 10 kilómétert, amióta világ a világ. Hozzáteszem, ez sem egyszerű túra, akkor is, ha annak van jelölve, a halászok számára annak idején ez a mindennapokat jelentette. Nusfjord ma műemlékvédelem alatt álló szabadtéri múzeum, aki meg akarja tekinteni, annak belépőt kell fizetnie. Az egykori halászkunyhók ma vendégházak, amelyeket – horribilis összegért – ki lehet bérelni. Nekünk szerencsénk volt, egy másik hasonló halászfaluban, a Vestvågøya szigetén elhelyezkedő Ballstadban sikerült kivennünk egy éjszakára egy rorbut (ahogyan a halászkunyhókat hívják), megfizethető áron. Számomra így Ballstad éppoly intenzív élményt nyújtott, mint Nusfjord, a falu éppoly szépen terül el a fjord mentén, és a helység kevésbé turisztikus.
12 nap alatt összességében 160 kilométert túrázunk. Éppen annyit, mint amennyi a szigetátkelés útvonala. Amikor ismét Moskenesben állunk, és a kompra várva visszanézek a szigetre, a havas hegycsúcsokra, a vörös házikókra, csupa-csupa képeslap-idill körülöttem, egyrészt örülök annak, hogy visszatérek a nyárba (mivel jól megfáztam, bronchitisem kiújult, és ki kell kúrálnom magam), másrészt viszont tudom, hogy nem utoljára jártam itt. Egy célom megmaradt: egyszer mindenképpen átkelek a Matmorán, és átszelem gyalog a Lofoten-szigeteket. Egyszer itt fogok nyaralni júliusban vagy augusztusban, hogy már semmiképpen se legyen hó a csúcsokon. És már előre látom a csodálkozó tekinteteket: mit akarsz nyár kellős közepén az északi sarkkörön túl? Örülnél, hogy végre jó idő van.
(Fotók: Billinger Edit. A szerzőt ábrázoló fotókat Thomas Kost készítette)
Szóljon hozzá!