Gyermekeink már egészen kis korukban szeretnek „nagynak” látszani. Ezért is utánozzák például az idősebb kortársaik és a felnőttek cselekedeteit. Addig nincs baj, amíg ez nem jár veszélyekkel. Mivel a gyermekek veszélyérzete csak fokozatosan alakul ki, még 6–8 évesen is vállalják a számukra érdekes eseményekben való részvételt. Akkor is, ha tudják, hogy jobb lenne ezekből kimaradni. Faluhelyen főleg az ugrálás, csúszás, mászás, ritkábban az úszás eseményei adnak lehetőséget arra, hogy ki-ki tegye próbára, bizonyítsa rátermettségét, erejét, bátorságát.
Ezekhez a virtuskodó akciókhoz azonban társaság (banda) is szükséges, mert a „hős” csak tanúk jelenlétében tudja bizonyítani a nem mindennapi cselekedetének újszerűségét, fontosságát. Szerencsés esetben felnőtt érkezhet a bravúrosnak vélt, de veszélyes esemény színhelyére, és határozottságával, tekintélyével megakadályozhatja, hogy tragédiába forduljon a nagy kivagyiság. (Sajnos, x faluban nem vették észre a felnőttek, hogy egy hat főből álló gyermektársaság a háborúból ott maradt tányéraknát akar felrobbantani. Elkerülhetetlen volt a tragédia!)
Egy észak-baranyai (hegyháti) faluban négy 8 éves fiú elhatározta, hogy – mászástudásukat fejlesztendő – felmásznak egy villanyoszlopra. A mászásban már elég jó gyakorlatuk volt, hiszen sok cseresznyefára felmásztak, de azt még nem próbálták, hogy sima törzsű és ág nélküli fára hogyan lehetne felkúszni. Egyáltalán képesek-e erre? Erről a lélegzetelállító kísérletükről szól az alábbi kis párhuzamos novella.
A történet színhelye: egy hegyháti kis falu. Időpontja: 1946. nyara
Szereplői: Janika, a mászóbajnok és Komlai Pista bácsi, az idős ember.
A történet a mászóbajnok szemszögéből
Cseresznyefára, meggyfára már ügyesen tudtunk felmászni. Kíváncsiak voltunk arra, hogy lehetséges-e felmászni mesztélláb egy villanyoszlopra. Négyen felkerestük a falu határán kívül eső, hármas villanyoszlopot, és ott történt velünk ez a félelmetes esemény.
Kis tanakodás után levetem a pacskeromat, hogy jobban tapadjon a talpam a sima oszlopon. Nekivágok a mászásnak. Átölelem az oszlopot, és szépen, lassan haladok felfelé. Feljutok az oszlopok feléig; oda, ahol három vízszintes gerendaféle köti össze az oszlopokat. Ott megállok, és nézek le a pajtásaimra. Azok tapsolnak örömükben.
Közben egy kocsi érkezik a közelünkbe az országúton. Megáll az út szélén, és kocsisa – Komlai Pista bácsi – elordítja magát:
– Janika, azonnal gyere lë, mer agyoncsap a magas feszültségü áram!
Megmerevedek rémületemben, de nem indulok még lefelé. Ekkor Pista bácsi leugrik a kocsiról, és szalad felénk.
– Gyere lë, gyerök, mer ezt mëgmondom apádnak, és akkor lësz ám nëmulass!
Hat rám a szigorú szó, és lassan ereszkedem le az oszlopról. Remegek a félelemtől. Pista bácsi átölel, megsimogatja a buksimat, és így vigasztal:
– Örülök, hogy szót fogadtál. Mast szépön mënjetök haza! Ugyë, nëm csinyász többet ilyen veszödelmes dolgot? Az életödbe kerűhet ám!
– Ígérem, Pista bácsi – szakadt ki belőlem a szó. – Ne mondj ám el ezt édesapámnak!
Megmentőm felül a kocsira, és indítja lovakat. Mi még a Kastély-kert széléről is két kézzel integetünk megkönnyebbülve. Nagy bajból sikerült megmenekülnöm.
Pista bácsi a legjobb barátja volt édesapámnak. Mindig így szólították egymást: tesvér. Őt az éber Őrangyalom küldhette a csínytevésünk színhelyére…
A történet a megmentő szemszögéből
Négy kisgyerök álldogál a hármas villanyoszlop közelibe. Neköm nagyon gyanus vót, hogy ezök mit keresnek ottan. Gyorsittom a lovakat, hogy időbe odaérgyek.
Hát látom ám, hogy a kis szöszke, a Janika kezd fölkúszni az oszlopra. Úgy éröztem, hogy a szivem a nyakamba dobog. Alig kaptam levegőt. Nëm akartam hinni a szömömnek. Úr Isten! Ez má az oszlop közepiné tart! Fölér oda, és ott intöget a társainak. Azok mëg tapsolnak neki. Ijedtömbe ráordittok:
– Janika, azonnal gyere lë, mer agyoncsap a magas feszültségü áram!
Ez csak áll, áll, és még mindig nëm indul lëfelé. Ekkor lëugrok a kocsiru, és rohanok feléjik.
– Gyere lë, de rögvest, mer mëgmondom ezt apádnak; és akko lësz ám nëmulass!
Kisvártatva mégis megindul a gyerök lëfelé. Röszket szëgényke a nagy ijedtségtü. Mëgsajnálom. Átölelöm, és mëgsimogattam a kis szöszke haját.
– Janika, hogy merted ezt mëgtënni? Ugyë, többet má nëm csinyász ijen buta és veszélös dolgot? Az életödbe kerűhet ám.
– Ígérëm, Pista bácsi, de ezt në mondja ám el édösapámnak – mondja mëgszeppenve szëgényke.
Kivezetöm a gyerököket az országutig. Aztán szépön elindulnak hazafelé. Még a Kastél-kert sarkátu is intögetnek két kézzel. Mi mëg mögyünk a kocsival a Pap-köröszt felé.
Janika virtuskodása jár folvást a fejembe.
Nyáron jobban köllene vigyáznuk a gyerökeinkre!
⁕
Janika a majdnem drámai esemény után nem vett részt a pajtásainak puskás-fegyveres játékaiban. Nehogy baleset érje. Játékként soha nem kért puskát. Még kócpuskát sem fabrikált magának. Szerencsére nem volt jelen a tányérakna felrobbantásánál 1950-ben. Később gyermekeinek nem vett játékfegyvert. Talán azért, mert kollégája gyermekének az egyik szemét nyílpuskával kilőtte a pajtása. Csak úgy, játékból, szándékosan. A fiú fél szemére megvakult.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a gyermeki virtuskodás sok veszéllyel jár!
Szóljon hozzá!