Már hajnalban felébredt. Igazából legalább húsz éve nem tudja átaludni az éjszakát, de az is lehet, hogy még hosszabb ideje. Tulajdonképpen versszakokat szunyókál, hová tűntek már az édes álmok! Kattog az agy, forog a löttyedt test a gyűrött lepedőn. Érdekes, hogy ami édes emlék volt, az elveszett. A megválaszolatlan kérdések, hibás lépések, kételyek és vétkek fonják körbe a kereket, az kattog szüntelen.
Amikor jobb lábát lelógatta végre az ágyról, nyakát oldalra, előre-hátra csavargatta ülő helyzetében. Hiába, a vérkeringés. Magára rángatta a vastag, barna harisnyát. Hogy a csuda vinné el, hát még mindig hideg van! Kutyahideg volt ez a tél, ritkán ért meg ilyet. Április van, és még nyoma sincs a tavasznak. Talán egy-két nap kóstolót küldött a nyár, csak azért, hogy vén csontjai még jobban vágyjanak a meleg után. Nem öltözik változatosan. Vastag szoknya, pulóver, otthonka és kardigán. Ma magára fogja erőszakolni a magas szárú cipőt. Miért is? Azért, mert ennek a napnak kivételesen célja lesz. Meg kell nézni a kutyát! Napok óta csöndes az ól környéke, nem látja, nem hallja. Ha pedig meglátogatja, illik neki vinni valamit. Kicsit jobb a kedv. Levonulnak lassan a reggeli foglalatosságok. Még az unalmas tea is édesebb ma, véletlen egy kávéskanállal több cukrot rakott a bögrébe. De az is lehet, hogy akarattal tette. Igaz, egy pirula begurult a krumplis kosár mögé, fél óra is eltelt, mire a botjával kikotorászta. Aztán következett a kutyamaradék. Felmelegítette a tegnapi paprikás krumplit, persze meglehet, hogy tegnapelőtti. Különben mindegy, mire odaér, úgyis kihűl. Még belekopogtatott egy kanál zsírt, tört bele száraz kenyeret, adott hozzá vizet. Löttyent a moslék, csakhogy a pecsétet nem látja itt már senki sem. A vödröt találta a legalkalmasabb edénynek. Hely volt benne bőven, nem lötyögött, könnyű volt rajta a fogás. Még bekötötte fejét a kendővel, jól bereteszelte maga után az ajtót. Szorosan markolta a botot. Reggel hét óra lehetett, az idős asszony hosszú útra indult.
A korcs napok óta az óljában pihent. Egész teste sajgott. Túl sokáig ugatta az idegent, nem szabadott volna. Sikerült annyira felmérgesítenie, hogy mindennek ez lett az oka. Jól megrugdosta. Nyüszítve sántikált be az ólba, talán órák is elteltek közben, annyiszor meg kellett pihennie. Fájt, éktelenül fájt minden porcikája. Az idegen persze beszállt a kocsijába, azóta nincs hír róla. Minek jött az ide? Mit akart? Hiába, a korcsoknak ez a sorsa. Most itt hever ártatlanul, étlen-szomjan. Az öregasszonynak is lehet valami baja, egyre kevesebbszer jön ki abból az alacsony tákolmányból. Hideg is van. Egyáltalán él-e még? Azt sem tudni biztosan. Nem kizárt, hogy közeleg a vég. Hát nincs itt egy jó szándékú ember? Esetleg állat? Na, mintha nyílna az ajtó. Ez az! Az öregasszony kisettenkedett, elindult. Szembenéz a kutyaóllal, remélhetőleg erre veszi útját. Egyik kezében vödör, másikban bot. Csak nem ennivalót hoz? A korcs előbbre csúszott, egészen az ól bejáratához. Fájó mancsait előre pakolta, fejét ráhajtotta. Egyáltalán nem volt szép kutya. De a szemei… a szemei… mintha beszéltek volna. Egyfolytában az öregasszonyt bámulta. Vinnyogott, keservesen várta. Sokára értette meg, hogy még hosszú ideig kell várnia. Szomorú szemei biztatást küldtek a feltűnően lassan vánszorgó öregasszonynak, csakhogy az a földet bámulta, nem láthatta. A korcsnak arra az esetre is fel kellett készülnie, hogy késő délutánra ér az ólhoz, vagy egyáltalán nem is ér oda.
Az öregasszony nagyon lassan lépkedett, centimétereket haladt. Bokszot rég nem látott magas szárú cipője bokáig süllyedt a sárba. Erősen rádőlt a másik oldalán tartogatott botjára. Súlyos testével ránehezedett, a cipőt kihúzta, a lábfejet előre tolta. Majd mindezt megismételte, a másik lábát szabadította, a botot most átimádkozta a másik oldalára. Kezeivel hol a botot, hol a vödröt fogta, cserélte az ellenkező irányba. Haragudott magára. Alig evett, mégis kövérkés öregasszony vált belőle, a felesleg igen nehezítette a mozgásban. Vagy szükség volt arra a feleslegre? Ki tudja. A szél erősen fújt, a legjobb indulattal sem lehetett langyosnak mondani. Kendője szerencsére még nem bomlott ki, de azt a rossz kabátot még ráteríthette volna magára. Erejét a sárra összpontosította. Csak bírja a cipőt kihúzni, lábát előrébb tenni, ha csak két centiméterrel is. Na meg a vödröt vigyázta szigorúan, ne lötykölődjön, nehogy üres vödörrel érjen majd az ólba. Egy, csupán egy gondolat vidította. Ez a nap mozgalmas, nem céltalan. Üveges szemekkel most nem a maszatos ablaküveget bámulja. A korcsra alig gondolt, már majdnem mindegy volt. Ha azt kutatja, ott van-e, felbomlik ez a kis egyensúly. Arról meg hallani sem akart, hogy igyekezete esetleg már céltalan. Közben nem is egyet elkongatott a templom tornyának harangja. Az alacsony házikó meg a kutyaól közti távolság felét tette meg az öregasszony. Még bírta, mint aki mindenre el van szánva. A korcs egyre többet nyüszített, keservesen vinnyogott. Gyötörte a fájdalom, de már vegetatív érzékeiben ott lüktetett a hideg moslék szaga.
Most az öregasszony kiegyenesedett, várt. Pihent. Tekintete ekkor találkozott a korcs szemeivel. Az élni akarás erős vágya fonódott össze az ember és állat összekapaszkodott pillanatában. Vajon fognak-e sötétedésig találkozni egymással?
Szóljon hozzá!