Kint és bent

 

– Ne menj be! – üvöltöttem, miközben táskádba kapaszkodva ziháltál a padon. – A macska kint és bent egyszerre nem fog egeret. Tudod!

Még fel sem szívódtak szavaim, mikor megjelent előtted a nagy, széles vállú, csupa fehér ápoló. Ő bent a rend, a törvény, amit oly sokat kerestek Attilák és Kafkák, de igazán sosem találták meg.

– Beveszi? – kérdezte Joseph K.-t, kezében tálca, a tálcán színes pirulák.

– Be – válaszolta Joseph K. tisztelettudóan és engedelmesen –, ezért jöttem be. Önként. Jól akarom magam érezni.

– Kint vagy bent? – nézett rá szigorúan a fehér ápoló.

– Mindenhol – suttogta naivan Joseph K.

Teltek a percek, órák, napok. Az ápoló halántékán megjelent egy ősz hajszál, fáradtan bágyadt el rajta az őszi nap sugara. A tálcán napi rendszerességgel színesedtek a pirulák. Joseph K. nem látta, hogy minden nap megkeverték őket. Tulajdonképp már nem is érdekelte. Háromszor nagyra tátotta a száját, nyelt.

– Finom? – vigyorgott a fehér ápoló.

– Az, határozottan finom – válaszolt illedelmesen Joseph K.

– Hogy érzi magát? – csattant a kérdés valahol és valamikor.

– Kitűnően – hazudott alig hallhatóan Joseph K., miközben három kockát próbált kitartó igyekezettel összeadni a földet burkoló mintázatban a lába alatt.

És valóban. Minden megváltozott. Egész nap az ágyában feküdt, nézte a plafont vagy a falat. Két testhelyzet, két mozdulat. Ha csengettek, magára húzta takaróját, nehogy őt keressék.

– Joseph K.! – környékezte meg a fehér ápoló hamis hangja-, egy percre kiülhet felügyelettel a padra.

– Nem. Nem akarok – zihálta Joseph K., miközben a fal felé szűkült.

– Az sem érdekli, ki keresi? – röhögött diadalittasan a fehér ápoló.

– Nem. Nem érdekel – vacogta Joseph K., és még mobiltelefonját is kikapcsolta. – Én jó, jó akarok lenni – suttogta már térdre ereszkedvén, miközben színtelen szája szélén habozni kezdett a félelem.

Az is lett. Pontosan, időben kelt és aludt. A csengőszóra szépen elfoglalta helyét az étkezőasztal balról második székén, de előtte kétszer is elszámolt kettőig, nem tévedett-e. Majd elsimította maga előtt a rózsaszín virágmintás viaszosvásznat, nehogy valami ránc rendet bontson. Mindent hajszálig megevett. Vizeletét és székletét titkon órájához mérte, még elgondolni is szörnyű volt, ha képzelete játékában két percet késett.

– K.! Jól érzi magát? – nézett rá egykedvűen a fehér ápoló.

– Igenis, kérem, igen, Joseph K. volnék én. Nem? – nézett rá tétován Joseph K.

– Nem. Maga csak K. Világos? – emelte meg hangerejét alig észrevehetően a fehér ápoló.

– Világos – motyogta K., s még összesen két percig gondolkodott, hova is lett a Joseph.

Aztán már mindegy volt. A varázshegy, a kastély, a vas égbolt kék színében és az örök jelenben végleg összemosódott. Az említésre méltó mindössze annyi, hogy a fehér ápoló egyre több ősz hajszála elbágyasztotta a már kitörni képtelen napot.

Tudtam, hogy így lesz. Te akartad! Azt mondtad hajdanán, jogaid vannak. Még nem tudod, hogy te csak bejössz és elmész, az ápoló őszül, de a világ nem akar tőled semmit. Hát te se akarj! Sejtettem, hogy még időben vagyok.

Beküldtem a macskát, ő nyávogott, majd őrült mód futni kezdett a szélesre tárt ajtón át ki, kint pedig a nagy fehér egér nyomába eredt. S te csak nézted a természet vasrendjét, s elindultál kifele egyenesen, mint valami köldökzsinóron.

Egyből betuszkoltalak a mentőbe. Szirénázva indultunk bentről a kintre. Hogy semmi fogódzót nem találtál, ahhoz elég volt végig néznem kócos hajadon és gyűrött pizsamádon.