Lakossági bejelentés alapján valaki ugrani készült a belvárosban. A diszpécser szerint 17:15-kor érkezett a hívás, a tűzoltók pedig rekordidő alatt (mintegy hét perc múlva) már a helyszínen voltak. Unatkozó katasztrófaturistákból addigra egy kisebbfajta tömeg gyűlt össze a ház előtt, fotóztak és videóztak, néhányan pedig élőben közvetítették az eseményeket. A kivezényelt egység jobb híján egy összehajtogatott gumilepedőt terített a becsapódás feltételezett helyére, ha esetleg mégsem tudnák lebeszélni az illetőt, majd a továbbiakban csendesen várakoztak, míg a parancsnok fel nem ér a tetőre.
Révetegen bámult a messzeségbe, ám a civilizációt keblére ölelő mostoha horizont nem vett róla tudomást. Egyszerűen nem érdekelte a jelenléte. Mintha csak egy ártalmas kártevő lenne erőtől duzzadó végeláthatatlan testén, egy véletlenül magával rántott potyautas. A tetőfeljáró rozsdaette ajtaja nehézkesen megnyikordult, és egy szálfatermetű alak tűnt elő az árnyékból. Lassan és megfontoltan közeledett felé, szinte lépésről lépésre, mígnem aztán az épület szélétől nagyjából tíz méterre megállt. Kérem, ne ugorjon – kezdte barátságos hangon. – Annyi minden van a világon, amiért érdemes élni.
Belegondolt, és valóban. Azokban a dicsőséges időkben, amikor még büszkeség feszítette acélos mellét és boldogságtól kicsattanva vidáman közvetítette az üzeneteket. Szerelemtől szinte elcsöpögő párok rajta keresztül egyeztették az esti randevújukat. Ambícióval teli háziasszonyok hívták egymást tuti receptekért. Feleségüket megcsaló mindig elfoglalt főnökök rendeltek szeretőjüknek mielőbb taxit. Fiatal suhancok szóltak haza, hogy a BMX-ezés után még egy kicsit maradnának a barátjuknál tévézni, pedig valójában csak vodkával és cigarettával akartak nagyfiús módon múlatni az időt. Tisztes családapák kértek lóversenytippeket a szomszédjuktól, szerencsétlen flótások pedig újabb haladékot messzi földön híres uzsorásuk jóindulatában bízva.
Százszor és ezerszer, talán milliószor gazdát cserélt hideg érmék koppantak hasában, mire a számok bonyolult kombinációjával kiválasztott partnerrel nyílt lehetőségük beszélni. Az örökkévalóságba és visszakígyózó kábeleken keresztül úsztak testében az információk, kagylójába szótagok foszlányai ragadtak bele. Vitán felül megbecsült, releváns tagja volt az emberi társadalomnak. Még azokban az időkben is, amikor tréfás kedvű személyek kártyáik leheletvékonyra zsugorodott utolsó egységeit betyárkodásra használták, és véletlenszerű számok beütése után tréfásnak gondolt hívásokat kezdeményeztek.
Aztán a világ egy szempillantás alatt megváltozott. Az egyik népszerű fővárosi áruház előtt sokáig kiemelkedő foglalkoztatásban volt része, most mégis egyre kevesebben vették igénybe szolgáltatását. Rajta aztán tényleg nem múlt, hiszen ajtaja egész nap tárva-nyitva állt az emberek előtt, bárki beléphetett. Státuszának romlását először csak esetlegesen felskiccelt szívecskékbe rejtett monogramok megjelenése jelentette, később viszont már különféle meggyőződéssel oldalába karcolt félmondatok és jeligék, obszcén ábrák lepték el. Közléskényszerrel megáldott, soha vissza nem térő jöttmentek használták univerzális üzenőfalként. Ám ez még csak a kezdet volt.
Elsárgult telefonkönyvét meggyűrték, elszabták, sőt egész oldalakat téptek ki belőle; betűrendben haladva aztán mindenféle erőszakos cselekedet ütötte fel a fejét. Mintha szerencsétlen sorsú voodoo-baba lenne. Felgyújtották. Kitörték az összes üvegét. Husángokkal és más kezük ügyében akadó használati tárgyakkal ütögették és feszegették a fémkeretet. Sörösüvegek és macskakövek okoztak maradandó sérüléseket rozsdásodó testén. Kutyák vizelték oldalba. Nem éppen kellemes megjelenésű, messziről szagló rongyokba bugyolált egyének kuporogtak benne esténként; néha odaürítve gyomortartalmukat vagy maguk alá csináltak. Egyértelműen ez volt számára a vég. Még talán a roncstelepen is kíméletesebb sors várna rá a többi kimustrált, haszontalanságba hergelt vagy éppen garanciáját vesztett jószág között.
Egy magából elmúlásszagot árasztó szeles szeptemberi napon nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és elindult, hogy mindörökre véget vessen egykoron megbecsült életének. Vezetékeit leszaggatva kihúzta magát az aszfaltból. Parkoló autók között cikázott át, néhány ember utána is fordult a körúton. Egy közelben lévő emeletes házat nézett ki magának; eldöntötte, hogy ez lesz rövidke pályafutásának utolsó állomása. Őt már sajnos nem menti meg egy örkényi vers.
A bejárathoz érve felcsengetett valakihez. Halló, ki az? – kérdezte az ismeretlen hang, mire rutinosan azt válaszolta, hogy pizzát hozott. Mielőtt azonban még folytatta volna, letették. Talán nem volt túl meggyőző, töprengett magában, pedig telefonfülkeként aztán bőven volt tapasztalata heccből elkövetett fals ételrendelésekben. Egy másik gombot megnyomva szórólapos diákként mutatkozott be, ám ismét csak nem járt sikerrel.
Meghoztam a szenet, lottónyereményt kézbesítek, kihagyhatatlan ajándékom van az Ön számára. Mindegyik esetben gátlástalanul elhajtották; szörnyen bizalmatlanok ezek az emberek. Ezek után kiadta magát még kéményseprőnek, gyógymasszőrnek, számítógépszerelőnek meg közvéleménykutatónak, hátha valamelyik szerepben sikerrel jár. Végül egy kutyáját sétáltató fejhallgatós tinédzser engedte be, akit nem különösebben lepett meg a lépcsőház ajtajában várakozó kimustrált fülke.
Bár roppant nehézkesen ment, a telefonfülke mégis ügyesen beerőszakolta magát a kicsinyke liftbe, amelyet faltól-falig betöltött, és felment vele a tizedik emeletre. Ott rövid kutakodás után megtalálta a tetőre vezető ajtót, és masszív fémtestének minden egyes molekuláját beleadva feltörte a biztonsági zárat. Mindenségbe vezető lágy szellő fonta körbe jobb sorsra érdemes fémvázát, majd rögtön ezután egy arra repülő galamb le is pottyantotta. Néhány percig elmélázott a felette elterülő, kékes színben pompázó égbolt adta korlátlan lehetőségeken, majd határozottan a párkány felé vonszolta magát. Egy célok nélkül lófráló állampolgár ezt látta meg, és kötelességtudó módon azonnal hívta a tűzoltókat.
A parancsnok a protokoll szerint szünet nélkül csak beszélt és beszélt és beszélt, ilyetén módon megpróbálva eltántorítani tettének végrehajtásától a szuicid hajlamokkal bíró fülkét. Többek között megosztotta vele azt a kevesek által ismert tényt, hogy Kiss Balázsként lehetett volna katona vagy vadakat terelő juhász, de ő mégis a tűzoltó hivatást választotta. Bár nem valami jövedelmező szakma, azonban szereti ezt csinálni. Lakástüzeket fékez meg, felborult kamionokat állít talpra, fán rekedt házikedvenceket ment. Kétségtelenül hatalmas alázat és önfegyelem kell hozzá, meg persze az egyenruha is tetszik neki, ami vele jár. Azt már csak halkan tette hozzá, ha nem lenne mellette két mellékállása, biztosan éhen halna. Mondókája azonban süket fülekre talált, ugyanis a telefonfülke közben levetette magát.
A Hétköznapi Tárgyak Múzeumában hetente egy alkalommal, a szombat délutáni órákban körbejárok, és rövid (előre meghatározott) kérdéssort intézek a kiállított tárgyak felé. Hogy érzik magukat, mi volt az elmúlt hét legjobb és legrosszabb élménye, amely velük megesett. Esetleg nem abuzálták-e őket a látogatók meg hasonlók. Általában ugyanazokat az unalomig ismételt válaszokat adják, én pedig rendkívül empatikusan végighallgatom mindegyiket, majd értékelek. Mert ez a munkám.
Aztán kora délután hazamegyek, és kezdem a magánpraxist, ahol depresszióra hajlamos okostelefonok, bipoláris személyiségzavarban szenvedő tabletek meg más lelkileg megnyomorított szórakoztatóelektronikai termékek ülnek be hozzám, és együtt megpróbáljuk megoldani a problémáikat. Vagy legalábbis közelebb kerülünk a megoldásukhoz. Nem is tudnám elképzelni, milyen lenne ez a világ, ha nem fedezték volna fel időben, hogy bizony a tárgyaknak is van lelkük.
Szóljon hozzá!