Ráfeküdt a krokodil alakú sziklára. Hasát kellemesen sütötte a szikla melege. Szemben a tenger kéklett, szíve együtt dobbant a szabályosan tajtékzó hullámokkal. Szemét becsukta. Testét átadta a szélnek, az egyetlennek, aki simogatta. Haja szétterült nyakán, a vállát súrolta. Lágy neszek, apró szusszanások fésülték. Hagyta. Ujjait széttárta. Még ott is érezte azt a halvány fuvallatot, ami egyre fentebb haladt, legyezőként cirógatta karját, lábát és combját. Sok idő telt el így. Majd érzékelte, hogy az érintés egyre erősebb, szabadabb, dagadó fuvalom, mely hátát átfogja, egész testét beborítja. Ez volt az ölelés. Szemét nem nyitotta ki, így sötét volt, senki nem láthatta. Még ő sem. Csak magába fogadta.
Tudta, hogy utoljára, még egyszer meg kell próbálnia. Felállt, elindult haza. Szikkadt föld repedése hasította talpát, lábszárát verdeste a csípős csalán, talán bogarak is elröpködtek, majd megálltak zümmögve arcán. Akkor volt jó, ha messze és felfelé nézett. Távol vörösre festett fák, hegyek magasodtak, köztük keskeny utak kanyarodtak, néhol sziklák mélyedtek a hegyek oldalába, mintha oltalmat kínálnának.
Az ajtó tárva-nyitva állt. Sehol senki. A közelben egy kisebb állat nyöszörgött, ő egyből meg akarta sovány testét érinteni, de az prüszkölt egy nagyot. Sovány húsát, foltos szőrét cipelve – lassan elbotorkált. Mintha senki, semmi nem kívánta volta a másik élőlény jelenlétét. Belépett. A kádba a csőből piszkos, vörös víz folyt, szinte átélte egy pillanatig, ahogy bőrét karcolná. Az ablakhoz sétált. Hozzá ért az összehúzott, daróc függönyhöz, de már hátrált. Homokvihar készült, a függöny arra várt. Elképzelte, ahogy mások erős spárgával lekötözik a tornácok oszlopait, azok talpát. A spárga keményen kötötte őket gúzsba, még az ő bokája is vörösödött, valahol vér szivárgott. Csuklóit önként kínálta fel, hiszen a dörzsölés fájdalma úgyis eljut mindenhová. A résekbe. Az egészet pedig folyton horzsolja az életen át. Tiszta víz nincs. A hűtő üres, tátongó doboz csupán. Most megállt az ágy előtt. A durva pokrócok csak viszketést okoztak bőrének, párna nem volt, sosem ölelt párnát. Egy fehér, finom tapintású, selyem hálóing feküdt az ágyban. Talán őt várta. Azonnal megérintette, oly jól esett a selymes tapintás. Mindjárt belebújt meztelen testével. A mellbimbók átütöttek, egyedül ők éltek az élettelenben. Engedelmesen simult vállára a kombinépánt. A repedt tükör is megvolt még, a rúzs a polcon hevert. Többször is végig húzta száján. A rúzs vörös volt és lágy. A két szájszél szinte összeragadt a kellemes nedvességtől, és nem is volt itt más. Kint autók tülköltek, katonák ropogtatták fegyvereiket, és fényes, sistergő fénycsóvákkal keresték az elveszetteket. Valaha volt egy puha, fehér szárnytolla, fiókban rejtette el. Egy fiútól kapta, hogy bőrét azzal simogassa, ha senki nincs, és tovább nem bírja már. Nem találta meg.
Sötétedett. Várta a sötétet, mert abban nem látott senki sem, a gonosz is láthatatlanná vált. Szemét megint lecsukta. Testét megint átadta annak az ismeretlennek, mint reggel, ott a sziklán. Megint lágy neszek és fuvallatok fésülését várta, karjának és lábának cirógatását, s tudta, hogy a drága ölelés átkulcsolja rövidesen hátát. Futott. Fájt már mindene a durva, földi árnyak hasogatásától, de csak futott tovább. Nem tartóztatta semmi sem, még egy útszéli árvácska vagy árvalányhaj sem intett utána. Megérkezett a krokodil alakú sziklára, szorosan csimpaszkodott lapos fejébe. A fájdalom elmúlt. Mindent érzett, amire várt, amit a földön nem talált, amit senki nem kínált.
Soha nem jött vissza. Eltűnt hirtelen. Ha keresték, ha nem értették, ki és miért vitte el, láthatatlanul, halkan susogta:
– A szél volt az… csak ő ölelt, nem más.
Szóljon hozzá!