Mil…

 

Amikor az asszony oldalára fordul, azt mondja, Mil. A fejében súrlódó téglák megkönnyebbülnek kicsit. Mert úgy súrlódnak azok egymáshoz, oly szárazon ütköznek, mintha soha nem ismerték volna a könnyedet, ami simít és simul. Ilyenkor akar kifutni az ajtón, mert nem bírja már nyakán ezt a nehéz és száraz fejet, ilyenkor szeretne belekiabálni a csendbe, hogy segítség. Nem kiált. Az ajtót nem nyitja ki. Inkább azt mondja, Mil. És ekkor kiengednek a láthatatlan csapok, mintha finom olajjal kenegetné a téglákat valaki, nincs súrlódás, minden lágyan hajlik. Most jó. Mil persze semmit sem tud erről, nem is mondja meg neki.

Ő a másik szobában alszik. Mindössze pár négyzetméter van közöttük, akár találkozhatnak is. Mil egyedül szeret lenni. Ha tud az asszony létezéséről, akkor sem igen akar vele összefutni. Ő persze, ahol csak lehet, kedveskedik neki. Reggelente észrevétlen a konyhaasztalra rakja a kávéját. Hagyja egyedül ebédelni, most mit zavarná, ha eszik. Este kopog az üvegen, goodnight, és mosolyogva betakaródzik. Szemeit lecsukja, mindenütt pára, szellő és napfény, minden lágyan ringatózik. Csak mondja, csak mondja suttogva a szót, elalszik ő is.

Néha autózni szoktak. Az asszony hátul ül, Mil vezet. Suhannak velük a fák, és ő olyan nyugodt. Felemelő, ünnepi pillanatok. Ugyancsak üdvözítő, mikor vásárolnak együtt. Az asszony felpróbál mindent, csak azért, hogy hallja, mit mond Mil.

– Tetszik?

Utána cserélnek. Általában olyan ruhákat szeretnek, amiben a divat és a művészet találkozik. Mil nézegeti magát a tükörben, az asszony neveti. Ásványvizet is vesznek, a lépcsőn Mil cipel. Olykor megvitatnak egy-két közügyet, könyvet és filmet. Ritkán zenét is szoktak hallgatni. Telnek a napok.

Egy reggel az asszony megérzi, hogy Mil elmegy. Fogja a kilincset, úgy csinál, mint aki nem akar sírni. Mil nem szereti, ha sír valaki. Ezek után esténként a füléhez teszi a telefont.

– Halló! Mil?

Vár, csak a hangra vár folyton. Mindennap tudni akarja, Mil mit evett, mit ivott, hogy érzi magát, és mennyit sétált délután. Mil nem lehet beteg, az kizárt. Néha felismeri arcát a monitoron. Általában vacsorát készít, ő szeleteli az uborkát. Mil mindig hallgat, az asszony mondja, sorolja a napi, csupa jelentéktelen dolgokat. Nem, a téglákról nem szól, Mil nem szeret a betegségről hallani. Egyébként is most kicsit jobb, nem zaklatják annyira, várakoznak a nedves szivacsok között. Előfordul, hogy Mil is panaszkodik. Ilyenkor az asszony vigasztalja, mindig arra gondol, miért nem látogatja már meg, egyáltalán miért is hagyta itt. Ezt persze fel sem hozza, Mil mérges lenne, tudja. Álmodozik. Természetesen sokszor Mil-ről álmodik. Hallja, ahogy zongorázik, valahol ő is ott van a háta mögött, talán kottát lapoz. Szeretne koszorúslány lenni az esküvőjén, meg aztán annyi lágy bölcsődalt is tudott.

– Aludj édesem, már…

Ezek csak álmok. Most neki kellene aludnia. Valójában tudja, hogy Mil létezik is meg nem is. Bizonytalan. Néha összezavarodik.

Egyet azonban tud biztosan. Ha a téglák teljesen kiszáradnak, töredeznek, kaszabolják az agyat, ő bárhol is lesz, oldalra fordul, és azt mondja, Mil. Neki csak ő van, mást nem mondhat. A papok feladják az utolsó kenetet, várja majd a fényt. Mil akkor fog megszólalni.

– Miért nem mondtad hangosabban?

Ezt fogja mondani. És el sem képzeli, hogy nevét hányszor ordította bele a párna tollaiba, hogy vele élte életét. Talán mindig ezt a kérdést akarta hallani.

– Nem akartalak zavarni.

Ez nem igaz, mert sokszor akarta, de ezt fogja majd válaszolni. S mielőtt a mindenható átölelné, minden erejét összeszedve elsuttogja még egyszer, most már utoljára: Mil. Ha van rá idő, általában mindenki mond még valamit. Neki pontosan jó lesz az, hogy Mil. Elvégre az l lágy, az m zümmög, az i a kettő között virít. Tökéletes választás ez a hangalak, nem hiába kereste oly sokáig.

Aztán finom porszemcséket fog széthordani a szél…