Mikulás

 

A születésnapi torta íze és a gyertyák füstje még valahol ott gomolygott a szobában, mikor a mama búcsúzkodni kezdett.

– Drága kis ötévesem! A mama most elmegy, egy hónap múlva vár. Addigra már hozzánk ellátogat a Mikulás, tudod, hiszen hozzánk mindenki előbb érkezik.

– Ugyan, mama! – nevettek a szabályos kis gyöngyfogak, a huncut szemek, a katicabogarakba fogott két hosszú hajfonat. – Nincs is Mikulás! Hát te ezt nem tudod?

– Majd meglátjuk – nézett a mama bután, s még egy utolsó pillantást vetett a falon lógó szülinapi ajándékra, a rózsaszín keretbe foglalt, hízelgő cicákra.

A napok teltek, hetekre növekedtek, Adélka mit sem változtatott álláspontján. Pedig a Mikulás igencsak jelezte már közeledtét. A boltok kirakataiban megjelentek az arany és ezüst virgácsok, a piros papírba öltözött csizmák, titkokat rejtő csomagok. No, meg a Télapó család tagjai, a legkisebbtől egészen a legnagyobbig.

– Ezek csokik, amiket te fogsz Anyu megvenni, s te rakod bele a cipőimbe is – bölcselt Adélka a kirakat előtt álldogáló, igencsak meglepett Anyunak.

De nem adta fel komoly elveit még az oviban sem, ahol már szintén megkezdődtek a Mikulást váró előkészületek. Egyik nap a fehér rajzlap egy szép piros Mikulást kapott, amit Adélka eszkábált össze piros filctollával, maszatos kezeivel, az igyekezettől és munkától kipirult arcával.

– Kész! – közölte a nagy munkától megkönnyebbülten ovis barátnőjével, Laurával.

– Nagyon szép – irigykedett Laura, mivel Adélka köztudottan igen ügyesen tudott rajzolni.

– Ugyan – legyintett Adélka komolykodva –, a valóságban úgysem létezik!

Aztán előkerültek a szép, ovis, Mikulásról szóló dalok is. Adélka kitartóan énekelt altos hangján, már meg tudta jegyezni a szöveget is.

– Télapó itt van, leng a szakálla, jég a cipője, hó a subája – ezt szerette legjobban, különösen akkor, ha a mama zongorán kísérte.

Az oviban még kisebb szerepet is kapott valami műsorféléhez. Szarvast kellett alakítania, és ezt igencsak élvezte. Esténként többször átlapozta a már kopott színű Mikulás kifestőket, jól megfigyelte a szép agancsokat, amelyeket persze Anyunak kellett elkészítenie.

– A világ tele van Mikulással – állapította meg egy fáradt nap estéjén, fürdés után.

A helyzeten még az sem változtatott, hogy az egyik áruházban egyenest egy élő Mikulással, méghozzá szemtől szemben találkozott, ki szaloncukrot osztogatott.

– Ugyan, ki lehet a szakáll mögött? – rángatta Anyu szoknyáját, ki sietősen odébb állt, maga után húzta hitetlenkedő kislányát.

És végre elérkezett az indulás estéje. Ilyenkor Adélka lázasan pakolt, szeretett utazni a messzi mamához. Már maga előtt látta az asztalon púposodó pogácsát, a hűtő ajtaja mögött meghúzódó tejszínhabos tortát. Meg kettejük titkát, mikor is már mindenki elköltötte a vacsorát, akkor a mama gyorsan telefröccsentette tejszínnel a kis csészét, odakészítette a kiskanalat. A szoba bordó bársonnyal letakart asztalán, annak mindig a jobb oldalán, valamilyen ajándék várakozott. Egyszer Adélka is vitt falevelet, ajándéknak szánta, de hogy megint elfelejtette a meglepetést, az mindig a kocsiban jutott eszébe. És most más gondolatok is foglalkoztatták.

Ha tényleg nincs Mikulás, akkor oda a meglepi, s bájos arcocskája komoly aggodalomba váltott át.

– Életem! – szaladt a mama a kapuhoz a fehér havon, ahogy kihegyezett füleihez eljutott a kocsikerék fékező nyikorgása.

S már ölelte, ölelte a kis bundás, csinos kalapocskát, aki még akkor hagyta magát. Adélka gyorsan kibontakozott az ölelésből, s a bordó bársonnyal letakart asztal elé toppant. Az bizony most üres volt, nem várakozott azon semmi. Adélkát most először feszélyezte nagy bizonyosságában, hogy mégsincs Mikulás.

– Mama! Hát nem jött ide a Mikulás? – szakadtak ki a sírásra görbülő szájacskából a keserű szavak.

– Hát hogy jött volna, drágám! Azt mondtad nekem, hogy nincs is Mikulás!

Adélka nagy gombócot érzékelt a torkán, épphogy elfért mellette a tarhonyás, borsós vacsora a csendes asztalnál. A pogácsa is mintha keményebb lett volna ezúttal, a tejszín pedig inkább kesernyés, mint édes. Csak a hó tündökölt az ablakon át fehéren, de hiába leselkedett ki a függöny mögül óvatosan, bizony nem járt arra sem szarvas, sem szán, sem Mikulás. Csak a mama edényei csörömpöltek a mosogatóban.

– De mama! – tört most fel hevesen a nagy bölcselkedés alatti tétova bizonytalanság. – Hát a csokikat nem a bácsik és a nénik csinálták? A képeket nem ők rajzolják? És az igazi Mikulás sem igazi! Régebben láttam, ahogy a Viktor apukája felveszi az oviban a Mikulás ruháját! Hát akkor mi az igazság? – folytak a könnyek azon a bájos kis arcocskán. – Én… én… nagyon szeretném, ha igaz lenne a Mikulás – hangzott a beismerő, őszinte vallomás.

A mama letette kezéből a tányért, ölébe ültette a magát megadó, most már zokogó unokáját.

– Figyelj, drágám! Amit elmondtál és megfigyeltél, az igaz. De nem ez a fontos, hidd el. Szereted a szüleid, az óvónénit, a barátaidat?

– Igen – szipogta a kislány.

– Hát akkor próbáld megérteni, hogy aki szeret, annak a szívében ott lapul a Mikulás. Minden esztendő december hatodik napján előjön onnan, hogy megmutassa szeretetét, és ajándékot adjon át. A szeretet maga a Mikulás!

– És engem most nem szeret? – kiáltotta már-már kétségbeesve, de a kitörésnek a mama szorosan ölelő puszija állta útját.

– Próbáljuk ki! Jó? Hány cipőt hoztál?

– Hát, kettő van a lábamon, két papucs, az négy, meg még bepakoltam két csizmát – lopakodott elő az újabb rejtőzködő vallomás.

– És tiszták?

– Tiszták. Anyu kötött sáljával pakolás közben áttöröltem mindet.

– Hát, akkor, uzsgyi, fürdés hamar, aztán kirakjuk őket ide, az ablakba. Reggelre meglátjuk, eljön-e hozzád a Mikulás.

Adélka megtört lelkét hamar elnyomta az álmosság. Álmodhatott nagy hópihékről, sikló szánról, amit az agancsos szarvas húzott, húzott egészen a pirkadó reggelig. Akkor szemei gyorsan az ágyból kipattintották, s máris az ablak előtt állt. A hat, azaz összesen hat lábbeli reggelre megtelt a piros titkokkal, no, meg a csizma szárában lapuló kicsiny virgáccsal.

– Mama! – szakadt fel az öröm lefedett kútja –, csak szeret a Mikulás! Nézd! Mennyi mindent kaptam!

Aztán egy picit elgondolkozott.

– Hát, akkor eljött hozzám… a szeretet… a Mikulás – zárta le gyorsan az összegombolyodott szálakat, s azonnal hozzálátott a papucs piros titkának megfejtéséhez.

– Gyorsan, mert megfázik a lábad – szólalt meg a csendben figyelő mama mosolyogva, s tudta, hogy unokája most indult el az élet felfedezésének olykor kesernyés, de megkerülhetetlen útján.

A konyhát észrevétlenül árasztotta el a melegség. Adélka a szokásos nyugalommal reggelizte gőzölgő virslijét, és elmélázva kortyolgatta hozzá kakaóját.