Pásztor Erzsébet: Mindig azt mondom, amit gondolok

Beszélgetőpartnerem Pásztor Erzsébet Kossuth-díjas színművész, az idei Arany Medál életműdíjasa. A beszélgetés 2025. december 17-én, az Arany Medál-díj átadóján készült.

Pásztor Ezszi és a szerző

Művésznő, először is gratulálok a díjához. Mit jelent Önnek az Arany Medál-díj átvétele? Mi volt az első gondolata, amikor megtudta a hírt?

Köszönöm szépen. Boldog voltam… sőt, először nagyon nevettem, mert egy kicsit mintha „kierőszakoltam” volna ezt a díjat. A tudtomon kívül megkérdezték tőlem, hogy konferálnám-e a közönségnek, hogy idén is lesz Arany Medál-díj. Nem is tudtam róla, nem hallottam még erről, és mondtam: hogyhogy? Persze, hogy konferálom.

És azzal kezdtem, hogy: remélem, egyszer majd én is megkapom ezt a díjat – mert eddig nem is tudtam, hogy létezik. Aztán meg is kaptam.

Nemcsak hogy megkaptam, de azt mondták: abbahagyták a számlálást, mert több ezren szavaztak rám. Ez külön örömmel töltött el, mert a közönség… Ha a közönség dönthetne – a színészek sokszor szeretik ezt mondani –, például amikor a Halhatatlanok Társulatába bekerültem, ugye azt mondják, hogy „a közönség szavazta meg”. Igen…

Csakhogy azokat előbb fölterjesztik: a fölterjesztés egy bizottságtól történik. És már fél ország megkapta, mire én megkaptam. Nyolcvanvalahány éves voltam akkor – tehát az nem tisztán a közönség.

Itt viszont most tényleg az volt: valahogy a nevemre szavaztak az életműdíjjal. Én csak bejelentettem, hogy lesz egy ilyen díj, és rám szavaztak. Hát persze, 90 éves vagyok – nyilvánvaló, hogy a fiatalokkal nem versenyezhetek.

Minden díjnak nagyon örültem, és sokat nagyon későn kaptam meg – de akkor is örültem, amikor megkaptam. Fütyülök rá, hogy tavaly nem én kaptam; most megkaptam, és ez így gyönyörű. Ráadásul itt olyan légkör volt, olyan öröm és sugárzó hangulat, hogy már maga a hangulat is nagyon jól esett.

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznia az életútja lényegét, mi lenne az?

Ezt nem tudnám így megmondani. Egy mondatban? Boldogtalan is voltam, meg boldog is. Kétszer mentem férjhez, mind a kétszer elváltam, különböző okok miatt – viszont született egy csodálatos gyerekem, és van két csodálatos unokám.

Ők Olaszországban élnek. A lányom is kint élt, mert oda ment férjhez, de meghalt a férje, és akkor hazaköltözött. És most, amikor a legnagyobb szükségem van rá, itt van velem. Nem egy lakásban élünk, de mindenben segít, amiben kell. Nagyon jó, hogy van valaki, mert rajta kívül – és a két unokámon kívül – már rokonom sincs.

Melyik döntésére a legbüszkébb, és melyik volt a legnehezebb, amit meg kellett hoznia?

Ezt most így nem tudom megmondani. Sok nehézségem volt, mert a pályám nem úgy működött, ahogy most sokan hiszik. Sokan azt gondolják, hogy nekem úgy ment, mint az üstökös – de nem.

Évekig félre voltam téve. Vagy az történt, hogy egy évben eljátszhattam egy nagy szerepet, akkor mindenki ajnározott, hogy „csodálatos színésznő”, aztán meg megint egész évben nem csináltam semmit.

De közben azért mindig kaptam filmszerepet nyáron – akárhonnan jöttem haza, akár vidéken voltam szerződésben. Kaptam tévészerepet vagy filmszerepet, szép emlékeim vannak.

És ami a legfontosabb: én mindig jól éreztem magam a színházban, és soha nem voltam haragban senkivel. Nem tudnék úgy dolgozni. Ezt tartom a legszerencsésebbnek a természetemben: hogy nem tudok haragban dolgozni, nem bírom a mérgezett légkört.

Az irigységet – főleg a szakmai irigységet – soha nem ismertem. Ezt az anyámnak köszönhetem, aki kicsi gyerekkoromtól úgy nevelt: nem dicsekszünk, de nem is irigykedünk. Mert mindenkinek megvan a maga boldogsága, a maga keserve, a maga bánata.

És ha nem kaptam meg egy szerepet, amiről azt éreztem, hogy nekem való, akkor mindig azt mondtam magamban: azért nem kaptam meg, mert egy sokkal jobb vár rám. Aztán vagy jött, vagy nem – de annak örültem, ami jött, mert valami mindig jött. Úgyhogy végül is… annak boldog voltam.

Mi az a munka, ügy vagy szolgálat, amelyről úgy érzi, ezért kapta ezt az elismerést?

A szemtelenségem. Az, hogy kihasználtam a lehetőséget, hogy a számba adták a szót. Kedvesen mondtam, hogy én erről a díjról eddig nem is hallottam, de remélem, egyszer majd én is biztosan megkapom – és meg is kaptam.

Ezt most inkább poénnak szánta, ugye? Az utolsó kérdést egy kicsit tágítanám.

Igen.

Kilencven év tapasztalatával mit tart ma a legfontosabb értéknek: tisztesség, kitartás, hit, család, tudás – vagy valami más? És miért?

Én a korrektséget tartom a legfontosabbnak. Amikor a kollégáim megkérdezik tőlem: „mi az, hogy téged annyira imádlak?”, akkor azt szoktam mondani: az, hogy hiteles vagyok.

Én soha nem beszélek olyasmiről, amiről „így is lehet, meg úgy is”. Mindig azt mondom, amit gondolok. Ez sokszor bajba hoz, mert azokat a díjakat, amelyek politikailag működnek, soha nem fogom megkapni. A nyilatkozataimmal tulajdonképpen eljátszottam a szerepemet.

Sajnálom, mert ezek mind anyagi dolgok. A nemzet színésze, meg a nem tudom én micsoda – azt én soha nem fogom megkapni, mert ott beleszólnak pont azok, akiket kritizáltam.

Sőt: annak az embernek, aki az egész szakmánkat tulajdonképpen átalakította… a Nemzeti Színház emberét… a nevét ki sem ejtem a számon. Aki megszüntette az otthont, megszüntette a fiatalok otthonát; ott már csak kárpátaljai színészek lakhatnak, az Ódry Otthont pedig odaadták a Vakok Intézetének.

Ezt nem tudom lenyelni, mert Gobbi Hilda olyan áldozatot hozott ezért a szakmáért… Ha valaki sokat tett értünk, színészekért, az Gobbi Hilda volt. Ma meg már nem is emlegetik – a nevét sem…

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakított rám.

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.