Életének hetvenedik évében elhunyt Tarr Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, 2012-től a Magyar Filmművészek Szövetsége elnöke.
Pécsett született, 1955-ben. Tizenévesen kezdett amatőr dokumentumfilmezéssel foglalkozni. Mialatt hajógyári munkásként dolgozott, figyeltek fel rá a Balázs Béla Stúdió fiatal filmesei, akik „kívülről behozott emberként” pénzt és nyersanyagot biztosítottak számára. 22 éves volt, mikor a stúdió pénzéből elkészítette első nagyjátékfilmjét, a Családi tűzfészket. Tarr eredetileg dokumentumfilmet akart csinálni egy kilakoltatott pesti családról, azonban a rendőrség nem engedte a helyszín közelébe. Ekkor döntötte el, hogy dokumentum-játékfilmet készít a témáról amatőr szereplőkkel, valós helyszíneken, improvizált dialógusokkal (ami igencsak népszerűnek számított a „budapesti iskola” körében). Az amatőr költségvetésből, bármilyen fizetség nélkül hat nap alatt elkészített film egy csapásra ismertté tette a fiatal rendező nevét és a magyar dokumentarista film leghíresebb alkotásává vált.
Első filmjének bemutatását követően felvették a Budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára (ma Színház- és Filmművészeti Egyetem), ahol 1981-ben végzett. Főiskolai évei alatt leforgatta a bemutatkozó filmjéhez hasonló, szintén dokumentarista stílusú Szabadgyalogot. Főiskolai vizsgafilmjeként elkészítette a Macbeth tévéjáték változatát Cserhalmi György főszereplésével. Szintén 1981-ben Tarr több más fiatal filmessel megalapította a Társulás Filmstúdiót, melynek feloszlásáig (1985-ig) tagja volt.
1982-ben forgatta a még mindig dokumentarista stílusú, de immár profi színészeket felvonultató Panelkapcsolatot (melyben Koltai Róbert és felesége Pogány Judit egy lakótelepen élő házaspár mindennapjait ábrázolták), 1984-ben készült az Őszi almanach című színes nagyjátékfilm, mely a rendező első eltávolodása a realizmustól, szándékosan szürreálisabb, stilizáltabb alkotás.
Az 1987-es Kárhozat jelentette azt az ugrást Tarr számára, mely meghatározta az elkövetkezendő két évtizedben készített filmjeit. A Krasznahorkai László novellájából, Víg Mihály zenéjével készített film nem csupán egy virágzó munkakapcsolatot, de egy átfogó stílust is elindított a magyar filmművészetben. A fekete-fehér, lepusztult tájon játszódó, lassú és nagyon hosszú (többször akár tíz perces) snittek, meghatározóvá váltak a rendező művészetében. Ezen filmek időrendi sorrendben a következőek: Kárhozat, Szürkület, Sátántangó, Szenvedély, Werckmeister harmóniák, … (nagy szünet egy „hiányzó” Fehér György film: Tarr Béla bevezetője Fehér György filmjeihez, illetve Maár Gyula: Töredék című fekete-fehér alkotása, amely Tarr Béla TT Filmműhelye nélkül nem készülhetett volna el…) …, A londoni férfi, és – nyilatkozata szerint – utolsó filmje, A torinói ló.
2017-ben A világ végezetéig címmel interaktív kiállítást rendezett Amszterdamban. A nyolc fejezetből álló vizuális utazás olyan címeket visel, mint a kerítés, a fa, ablakok, gyerekek, konyha, nyitányok, napfogyatkozás és Mohamed. Noha könnyen kapcsolatba lehetne hozni a menekültek és Európa viszonyával, a kiállítás semmiképpen sem a migrációs kérdésről szól, hanem az emberi méltóságról. Az összeállításhoz alapvetően korábbi filmjeiből mazsoláz, de a kiállításra egy egészen új jelenetet, vagyis „rövidfilmet” is forgatott, rendezett Muhamed címmel. Tarr Béla szerint a kiállítás teljes eddigi életművét sűríti magába, foglalja össze.
2019-ben a Bécsi Ünnepi Hetek keretében mutatják be Tarr Béla új „nem-filmjét”, a Hiányzó embereket. Legújabb kísérleti alkotása a hajléktalanságról és a kirekesztettségről szól. „Nem tudom, mi ez. De biztos, hogy nem film, nem kiállítás, nem színház, nem koncert, talán egyfajta vizuális költemény a hiányzó emberekről.” – mentegetődzik az életművét már lezárt rendező.
Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere így emlékezett meg Facebook oldalán a filmrendezőről:
Meghalt a legszabadabb ember, akit ismertem.
Meghalt Tarr Béla.
Aki – ahogy Krasznahorkai László fogalmazott a Nobel-díj átvételekor – „azzal teremtett színeket, hogy eltüntette őket, mert nagyszerű filmjeiben megpróbált úgy beszélni, mint a bűnös, akit minden bűnével együtt mégis szeretni kell.”
Szeretni kellett. Mert végtelenül szerette az emberben azt, ami a lényege: az emberi méltóságot. És élve boncolta a világot, ami erre rárakódva foszt meg minket a lényegünktől. A lényegre figyelt. Felejthetetlen, hogy a tavalyi Budapest Pride megnyitóján egyszerűen felolvasta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Az egyik leghíresebb magyar volt, de volt oka dühösnek lenni a hazájára. És az egyik leghíresebb budapesti is, aki – bár a magáénak tudhatott szinte minden kitüntetést, amit csak kapni lehet – nagyon büszke volt arra, hogy tavaly Budapest díszpolgára lett.
Megszakad a szívem, hogy a díjat már nem adhattam át neki. Az átadóra már nem tudott eljönni, majd azt kérte, hogy akkor vigyem el neki, amikor egy kicsit jobban lesz. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, várva, hogy tényleg jobban lesz.
Azt vallotta, hogy az élet fontosabb, mint a mozi. „Éljétek az életet, tanulmányozzátok az életet. A mozi… majd jön”. Drága Béla, hát próbáljuk élni tovább az életet. Köszönünk mindent és minden jót odaát.
Szóljon hozzá!