A fenyők mindig nagyra nőnek,
bíztatásul a vén időnek,
a jelen forog, a jövő dörög,
de makacs a remény és örök.
Az élet néha gyáva, félszeg,
nem léphet egy folyóba kétszer,
a múltból súgja neki egy bölcs:
„haszontalanra időt ne költs”.
Jelenben annyi minden kétes,
leghosszabb napsugár is véges,
e nélkül a csillagok vakok,
kő-sötéten hulló légyrajok.
Jövő Isten tekerte spirál,
amit ember csak túlkonspirál,
mikor önmagára úgy pillant:
– ki más, csak ő gyújthat itt villanyt!
Távol nem a Végtelen pírja,
hogy hol, azt sem az ember írja,
ki a szép egét összetúrja,
közben békéről penget húrja,
Megtaníthatná egy kis madár,
nem az övé az egész határ,
sorssziklák tábláiba írva
őrzik majd lenyomatuk sírva!
Szóljon hozzá!