„Délutántól éjfélig ropták Pécsett a csárdást Péter és Pál napján”

A pécsi Siklósi városrész (akkori nevén külváros) városunk legkésőbb kiépülő része. Nem csoda hát, ha tudósítás jelent meg az ottani életről, akkor értékes mozaikkal gazdagíthatja az akkori kor helyi életmód-kutatását. A liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) az 1934. július 1.-jei számában, a titokzatos „(bj)” szignóján megjelent életképe ilyen kordokumentum.

Először tehát nézzük magát a cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségét igénybe véve, amely a „Délutántól éjfélig ropták Pécsett a csárdást Péter és Pál napján” hangzatos címet viselte – a szokásos előző napi keltezéssel. Mielőtt azonban ez megtörténne, ki kell jelenteni: a régi paraszti hagyomány-szerinti Péter-Pál napra való hivatkozás a címben a napi egybeesésnek köszönhető, nem a mögötte hangsúlyosan megjelenő vidéki aratás-kezdetnek. Most pedig következzen maga az írás.

„Pécs, június 30. Csárdás. Hol lassú, hol gyors. Nagy tömeg: katonák, civilek és rendőrök. Aztán megint csárdás. Péter és Pál napja. Három Siklósi uccai (sic!) beszálló vendéglő alakult át táncteremmé. Az udvar közepén négy lécet vertek a földbe, rája ponyvát húztak. Ez a táncterem. Fölöttünk a csillagos ég ragyog, a ponyva alatt leányok, legények forognak, mint az ördögmotolla. A kürtösök fáradhatatlanul fújják. Csak néha-néha hagyják abba pár percre.  Akkor villámgyorsan leöntenek a torkukon egy-egy pohár szekszárdit, és újult erővel tovább folytatják. A meleg elviselhetetlen.

A zenészek mind kalapban ülnek és nyakkendővel. És rendületlenül fújják. És isznak. A ponyva alatt szédületesen járják a csárdást. Szinte beleszédül a szemlélő a forrongó zsivajba. A lányok ünnepi díszben. Szép színes réklik. Magasba lendül egy-egy százráncú sokác szoknya. Egynéhányon még fejkötő is rajta van. A legények legtöbbje ingujjban táncol.

Bámulatos az a lendület, amivel kora délutántól éjfélig járják a táncot. De nem ám úgy kényelmesen. Hanem peckesen. Keményen, hogy csak úgy döng belé a föld. És még dalolni is van kedvük hozzá. Pedig az ing már csurom vizes. Sőt a legduhajkodóbb legényt csak ingfoszlányok takarják. Leszaggatták róla a vadul forgolódó szomszédok.

De oda se neki. Lekérés nincs. Figyelmeztető táblákat nem látunk kitéve, de ezt a ’nyugati’ illemszabályt pontosan betartják. Ki-ki a párjával, ez a jelszó. És rendőri beavatkozásra sincs szükség. Ott üldögélnek békésen az egyik sarokban a rendőrök. Látszik rajtuk, ez inkább szórakozás számukra, mint szolgálat. A táncosok el vannak foglalva magukkal. Az István a Marcsát nézi, Juli Jóskát. És meg is csókolgatják egymást a tánc közben. Nem szégyellősek (sic!), inkább a városi leányok pirulnak el, akik mamájukkal eljöttek megnézni a mulatságot.

Egy okos atyafi magyarázza: – Teccik tunni, ezek itt – és a táncolókra mutat – nem nagy kárt okoznak a vendéglős borában. Ük csak táncónak mög csókulóznak, mög egymást nézik (sic!). De nem isznak. Nem is engedné meg egy jóravaló leányzó sem, hogy a táncos párja leigya magát a sárga földig. Ellenben tessék bemenni az ivóba. Azok ott helyre legények. Nyolc literrel is megiszik egymaga egy ülőhelybe.

Megköszönve a jótanácsot, elmentünk megnézni a helyre legényeket. A terem forró, mint egy kemence. Szellőztető készülék persze nincs. De nem is kívánják. Az asztalok körül leányok, legények iddogálnak, és hosszan danásznak. Békésebbnek látszanak, mint a kintiek, de a nagy bajuszú biztos úr (neki már nem okoz gondot a főkapitány úr rendelete) elárulja, hogy ezekkel bizony már több a baj. Sokat isznak, és ki-kitör belőlük a magyar virtus. Ilyenkor jó mindjárt kéznél lenni.

Egyszeribe lehül a mérges legény, ha meglátja a biztos urat. (Talán a bajusz teszi? Nem is rossz a főkapitány úr elgondolása.) De meg kell adni, szépen danálnak (sic!), – ahogy a pincérlány súgja oda nekünk. A kocsmáros is az okos atyafinak ad igazat. – Bizony kérem – mondja                                 –, a táncosoktól kevés pénz megy a kasszába. A haszon java része az ivóktól származik. Hogy mennyit mérünk ki, azt még nem tudom. Majd az elszámolásnál kimutatódik (sic!). Jól megy az alkalmi árusoknak is. Különösen a tortaárus csinál igen jó üzletet.

Saját bevallása szerint éjfélig 200 tortaszeletet adott el. ’De meg is kell dolgozni érte’ – teszi hozzá önérzetesen. Megnézzük munkában. Odamegy az asztalhoz, és rákezd egy bolondos versre. Csak úgy pattognak a rímek. Sebesen pereg a nyelve, a keze még gyorsabb. Máris az asztalon van két szelet torta. Az őrvezető úr összenéz a Katival, és elnevetik magukat. Az árusnak már nyert ügye van. A vitéz úr rándít egyet a vállán, azt (sic!) előkelő mozdulattal veszi elő patkós bukszáját. Még borravalót is ad. De a tortához nem nyúlnak. Egymást nézik, és kezüket fogják.

Kimegyünk ismét a táncosokhoz. A jókedv tetőpontját éri el. Forognak, rugdalóznak, mintha csak most kezdték volna. Egy magányosan álló leány kelt feltűnést. Nézi a táncolókat, az egyik léchez dőlve. Oly dühösen nézi a táncosokat, hogy szinte félve kezdjük meg az interjút. – Mért nem megy táncolni – kérdezzük. Végigmér, de nem válaszol. Még egyszer megkérdezzük. – Mert tört vóna (sic!) le a kezem, mikor először vittem zabálni valót a Jancsinak a kaszárnyába – tört ki belőle a méreg.

Hosszas nógatás után bőbeszédűbb lesz, és lassanként megtudjuk a tragédiát. Jancsi falubeli legény, aki itt szolgált a tüzéreknél. Ő meg a tanácsoséknál (sic!) van állásban, és Jucinak hívják. Míg katona volt Jancsi, minden nap hordott neki ennivalót a kaszárnyába, és most, hogy leszerelt, már feléje sem néz. Más leány kell neki. – A zabáni való jó vót neki (sic!) – fakad ki, és csak úgy szikrázik a szeme. Hogy a rosseb enné ki a gyomrát – teszi hozzá szelídebben. De majd még számadást csinálunk. Avval már ott is hagy. Átmegy a túlsó oldalra.

Valahol egy toronyóra az éjfélt veri. Leállnak a zenészek. Vége a mulatságnak. Az idő hűvösebbre fordul, és a párok egymáshoz simulva távoznak a sötét udvarról. A Siklósi ucca feketéllik a pároktól, de egy magányos női cipő is kopog az aszfalton. Jucika egyedül tart hazafelé…”

Első olvasásra is azt kell megállapítanunk, hogy értékes cikkel lett gazdagabb a témánk, és nemcsak publicisztikai, hanem helytörténeti vonatkozásban is kár, hogy nem tudhatjuk még, kit is takar ez a föltűntetett, „titokzatos” szerzői szignó.

A helyszín bemutatása már kevesebb találgatásra ad okot a vendéglátó „intézmény” helyét illetőleg, olyan érzékletesen írja le a szerző, és ez a publicisztikai rutin az egész cikkre jellemző. Az első rész a „táncoló teremben” szórakozó párokról és a zenészekről szól. Az „átvezetés” a második részbe, az „ivó terembe” egy ottani atyafi közbeszúrt, nagyon antipatikus „kricsmi bölcsességével” indult, ezt követte a vendéglős és az alkalmi árus „mini-portréja,” és a szemlélődő (nem közbeavatkozó, nem rendcsináló!) rendőr összegzése…

A harmadik rész női főszereplője pedig – ismét a táncteremben – szociológiailag is tipikusan jellemző életutat tudhatott a magáénak a falubeli katona – elhagyott városi szolgáló esetével…

A cikk három „egybenyitott,” akkori külvárosi „beszálló vendéglő” nyári mulatozási szokásairól nyújt hű képet. Bemutatta, hogyan fogtak össze az akkori tulajdonosok a vendégek kulturáltabb mulatozásának biztosítása érdekében. A leíró stílus a táncoló és az ívó vendégek életmódját nem szembesítette kellőképp, ez bizony hiányossága az írásnak. (Ez ad jelentőséget a rendőr véleményének!) Pedig az, hogy az akkori város szélén ezt a vendéglátó-helyet katonák mellett belvárosi leányok is látogatták kísérőikkel, korántsem egy lepusztuló külvárosi kocsma (kocsmák) képét mutatta, – „láthatatlan” rendőri felügyeletével együtt…

(A sajtó-dokumentáló szerző nagy párostánc-párti, legyen az a cikkben szereplő csárdás, vagy a mai rock and roll, ugyanis mindkettő örökéletű)

Itt csak utalhatok a táncok és a zene, a táncos zene kultúr- és életmódtörténetére, hogy életünk milyen meghatározó része volt és lesz mindenkor. Fölhívom a figyelmet a cikkben leírt zenészek öltözékére (akik kár, hogy nem pécsi cirfandlit ittak közben!), a táncosok egymást erősítő táncos-érzelmi összetartozására, a csárdás-muzsika hatására, hatalmára. A lányok öltözetének leírása tanúsítja városunk délszláv lakóinak itteni jelenlétét, akik csárdást táncolnak!…

(Halkan megjegyzem: a társastáncban a férfi az irányító, így nem csoda, hogy nagyobb állóképességének kell lennie. Tapasztalatom szerint legalább egy másodperccel /!/ előbb tudnia kell, milyen figurát választ majd. Viszont mindig a hölgyek azok, akik tánc közben kiragyognak, érzékletes „látványt” nyújtanak – ahogy ez itt is érvényesült.)

Egyértelmű, hogy az itteni táncosok a minden szempontból szimpatikusok, már csak azért is, mert ők nem vedelni mentek oda, és a párjukkal való kapcsolatukra jellemző a részegeskedéstől történő tartózkodás. Közben pedig a külvárosi nép akkori nyelvhasználatából is kapunk egy csokorra valót két személytől is. (Külön fölhívom a figyelmet a pécsi „ő-ző nyelvezet” jelenlétére.)

(Végső, mai szubjektív kitérő: higgyék el, fölemelő érzés akár éjfél utánig is táncolni, legyen az csárdás, keringő, tangó, salsa, bachata, kizomba vagy rock and roll, vagy bármilyen más délamerikai tánc, amelynek bölcsője Afrikában „ringott.” Nincs ennél fölemelőbb érzés, tehát jelen sorok írója nagyon is meg tudja érteni az akkori táncospárok gyönyörét közel 76 évesen is, két, egymás utáni rockys áttáncolt éjszaka után! Amikor ugyanis fölzeng az igéző dallam, aláfestve vérpezsdítő ritmussokkal, az ember elveszíti a „józan főlevéltárosi eszét!” Tudom magamról! …)

S hogy az 1930-as évek eleji külvárosi vendéglátó-helyzet érzékletes leírásban történő megörökítése milyen értéket képvisel a helyi vendéglátás- és zene-tánc történetében, az az összehasonlító tény is mutatja, hogy ezt a színvonalat volt képes lerontani az 1945 utáni „szocialista kor” bögrecsárdás „kricsmi-korszaka” a maga levitézlett kocsmáival, „rálicitálva” az utóbbi évtizedek élő cigány- és tánczenéjének fokozatos lerombolásával, a számos, azóta bezárt, „valaha jobb napokat látott,” vendég marasztaló egykori törzshelyeivel…