Baranya megye tárgyi és szellemi néprajza iránt a fokozottabb érdeklődés az 1920-as 30-as évek elejére tehető. A 20. század harmadik évtizedében kezdte meg gyűjtő munkáját Kiss Géza, Banó István és Berze Nagy János (Kiss G. 1937, Banó I. 1940, Berze Nagy J. 1941). Felbecsülhetetlen értékű munkáik régtől fogva a néprajzi és a népnyelvi kutatások fontos forrásai. Figyelmet érdemlő párhuzam: a népi írók mozgalmához tartozó Kodolányi János és Sásdi Sándor írói munkásságának kezdete nagyjából ugyancsak az 1920-as, 30-as évekhez kapcsolódik. Az egybeesés nem lehet véletlen műve!
(Forrás: Wikipédia)
Mi, baranyaiak szerencsés helyzetben vagyunk. Jóllehet korunkban a hagyományos paraszti gazdálkodásnak és a hozzá kapcsolódó népi műveltségnek csak kevés dokumentuma maradt fenn, mégis van módunk arra, hogy tájházakban, skanzenekben megcsodálhatjuk a népi építészet értékeit; könyvek tanulmányok sora őrzi a folklór különös értékű szavait,fotóit, szövegeit. (Például a Magyar Néprajzi Lexikonban.) Az idősebb nemzedékek – ük- és dédszüleink – elbeszélései alapján idézhetjük fel a történelmet formáló falusi közösségek életével kapcsolatos történeteket, eseményeket.
A falusi lakosság, főleg a parasztság életének változatos, sok esetben drámaira forduló küzdelmeit Kodolányi János és Sásdi Sándor regényei örökítették meg számunkra.
Sásdi Sándor 1898-ban született a Baranya megyei Varga községben. Itt volt elemista kisdiák, majd Dombóváron végezte a gimnáziumot. Első novellái Pécsett jelentek meg a Pécsi Naplóban. Ennek az újságnak volt a munkatársa, később főszerkesztő-helyettese. A Vadludak című regényt (1925) elismeréssel fogadták olvasói, de igazi sikert a Nyolc hold föld című regénye (1925) hozott számára. Ezt az írását a Nyugat című irodalmi folyóirat pályázatán dicséretben részesítették. Innen számíthatjuk Sásdi Sándor írói munkásságának kibontakozását. Szorgalmas, igen termékeny író volt: 32 regény, egy életrajzi regény, három elbeszéléskötet és két drámai feldolgozás fűződik a nevéhez. Hosszú és küzdelmes élete során falusi körülmények között élt. Így folyamatosan gyűjtögethette a szegényparasztság életével kapcsolatos élményeit, sok esetben megdöbbentő tapasztalatait. – 1992-ben halt meg Budapesten. – Munkásságának elismeréseként József Attila-díjat kapott. (Életrajza bővebben: Wikipédia – Tudósítás)
Életművének tanulságait főleg a Veronika és a Nyolc hold föld című regények alapján igyekszem összefoglalni.
Sásdi Sándor szenvedélyes megfigyelő lehetett. Naponta tapasztalhatta a paraszti munka, a falusi lét gondjait-örömeit. Talán feljegyzéseket is készített, és a gyűjtő munkája során a sajátos hegyháti tájszavak tartósan rögzültek az emlékezetében. Jól ismerte a hagyományos paraszti gazdálkodás, a földművelés és állattartás fogalmait. Láthatta a vidéken élők sanyarú életkörülményeit. Tudott a népszokásokról, az öltözködés (a viselet) hagyományairól, a népi ünnepek (búcsú, farsang) eseményeiről. Voltak ismeretei a népi kisiparosok (gelencsérek, fafaragók) munkájának esztétikai értékeiről. Regényeinek eseménysorát sok helyütt megszakította a néprajzi értékek és tájszavak részletes ismertetésével. Talán ebből is adódott az a felismerés, hogy az író hajlamos volt a bőbeszédűségre, a terjengősségre. Szerintem ezek a kis kitérők nem voltak szerep nélküliek. Jól szolgálták a miliőnek, az események hátterének jobb megértését, elképzelését. Valószínű, hogy a néprajz kutatói is hitelesnek tartják például azt a színes leírást a Nyolc hold föld című regény első oldalán, ahol a portékáját árusító gelencsér és a vevők párbeszédéről van szó.
Sásdi Sándor mentalitására, „életfilozófiájára” jellemző volt az optimizmus, a nyitottság, a mély és őszinte empátia, a segítőkészség. Ezért is tudta az eltérő jellemű-viselkedésű emberek cselekedeteit megítélni. Szenvedélyesen kereste az okokat, hogy valaki miért választja az önpusztító életet. Nehezen fogadta el a viselkedések gorombaságait: a késeléseket, verekedéseket. Felismerte, hogy a tragédiába forduló cselekvések mögött sok esetben a primitív életforma áll, főleg a műveletlenség. Érdekes, hogy 1945 után – az akkori politikai felfogás hatására – abban reménykedett, hogy a falusi élet válságos helyzeteiből a tsz-mozgalom segítségével lehetne csak kitörni. Erről a témáról szól a Csodálatos ész című regénye, amelyben követte a sematikus megjelenítés módszerét. Tévedését belátva már csak abban bízott, hogy az emberek belső megújítása hozhat változást. Azt azonban szomorúan tapasztalta, hogy ezt a folyamatot az egyének makacs ellenállása elhúzódóan lassítja. (Neki lett igaza. Ugyanis még napjainkban is tapasztalhatjuk, hogy milyen sok kudarccal jár a szegényebb néprétegek „felemelése”.)
Sásdi Sándor regényeinek hangulata, légköre bizony sok helyütt sötét és lehangoló. Ez érthető, ugyanis a paraszti sors egyáltalán nem adott okot reménykedésre az 1920-as, 30-as években. A regények stílusát meghatározta, hogy a korszak fő ábrázolási módszere volt a naturalizmus. Sásdi Sándor a drámaiság ellensúlyozására tudatosan törekedhetett arra, hogy írásaiban a természetes humorával kicsit oldja a kritikus élethelyzetek komor hangulatát.
A regények szereplői a mindennapi nyelv szerint szólalnak meg. Szavaikból kisüt az indulatosság: – Még hogy én?! Vakuljak meg, ha egyszer is mondtam. Tudakoltál, leskelődtél te magadtól. Meghallgattam, ha elébem álltál, mert a fiamról beszéltél. De, ugye, máma is? Vágtuk azt a jégpocskolta búzát, arra megy a Rozi, fején a nagy terő csalamádé, a Laci kisomfordál az útra, te le is dobtad mindjárt a sarlót, futottál a gyepühöz, kihallgatni amazokat. // – Vesszen meg, aki futott, meg az is, aki ilyent mond …// – Elhallgass, mert ha be nem tartod a szádot, én tapasztom be!” Efféle sorokból könnyen megértheti az olvasó, hogy „az élet itt nem móka, nem talány”…
Sásdi regényeiben az idősebb szereplők viszonylag statikus jellemű személyiségek: nehezen szabadulnak meg rigolyáiktól, babonás félelmeiktől, félnek a boszorkányok rontásaitól, de hisznek rontáselhárítás (a megöntés) sikerében. Úgy vélik, meggyógyul a beteg jószág, ha „megköpködik”. A fiatalok világszemlélete már rugalmasabb. Mostoha körülményeik között is érzékelhetően alakul a jellemük. Kati, a Nyolc hold föld főszereplőjének felesége ugyan hűséges férjéhez haláláig, de – védekezésül – nem tartja „bűnnek”, hogy a tragédia után szerelmes lesz a volt férje öccsébe. (A hagyományok szerint a Hegyháton és az Ormánságban is testvérek közül a fiatalabb „köteles volt” feleségül venni bátyja megözvegyült feleségét.) – A jellemfejlődést az író finoman tudta érzékeltetni a folyamatosságot regényeiben. Az utalásokból sejteni lehet az események jóra vagy rosszra fordulását. Tudatos és kiszámított késleltetéseivel ébren tartja az olvasók érdeklődését, figyelmét.
(Forrás: Bookline)
Sásdi Sándor kiváló mesélő volt. A regények dinamikus résztörténetei majdnem olyan izgalmasak, mint a detektívregények eseményei.
A regénybeli történetek folyamatosságát, hitelességét – a történetek valóságtartalmán kívül – biztosítja az író gazdag szókincse. Sokszor használt szinonimákat egy-egy jelenség pontosabb kibontására: … „folytatta a szitkozódást, átkozta Ambrus fiát, ahogy csak a száján kifért” – … „ a földbe vetett szép, acélos búzamag tömött, lisztes volt, a héja piros, de még csak azt se adta vissza az Isten … Nem ér most már az élet semmit, veszendőben a világ, a jószág elébe kell szórni a friss kaszálatú búzát.”
Érdekesek azok a párhuzamok, amelyek a természeti jelenségekre és a szereplők éppen aktuális lelki állapotára utalnak: „A nap felső karéja aranylott föl az erdő zöldje mögül, amikor beálltak [kapálni] a kukoricaföldbe, frissen csattant a kapa vasa, az árok menti galagonyabokron reggeli dalát fütyölte valamelyik vidám csőrű madár. Roziban is tavaszodtak az örömök, és rákezdte: Ebben a faluban van egy keskeny utca…”
A nappali fényviszonyok váltakozást biztosan sokszor megfigyelte az író, ezért tudta változatos személettel megörökíteni a fények játékát: … „krumpliásáskor harmatban fénylett még a mező, amikor a feles földön tördelték már a csumában fehérlő fejeket. [Estére már] a harangszó szomorúan csendült, dér szállt a rétre, fehéren úszott felette, mint a fátyol”. – A megszemélyesítések elsősorban az író lelki rezdüléseire utalnak, ám egyúttal az adott beszédszituáció hangulatát is kifejezik: [A nagybeteg Antal zokog a szobájában], … de a nap mint folyékony arany ömlik el a szoba földjén. A szederfa széles levelének árnyéka remegőn úszik az aranytóban. Kocsik robognak el az úton … a bakon ülő legények fütyörésznek, és Antal csak sír…”. Szívszorító, döbbenetes párhuzam!
A tájszavak valóságfelidéző, stílusbeli szerepét jól ismerhette Sásdi Sándor. Ezért tudta (éppen a tájszavak felhasználásával) érzékletes leírásokkal megörökíteni a legnehezebb munkafolyamatokat, például a cséplést, masinálást: … „felnézett a dobra, ahol polyvás, mocskos ingben az etető dobálta a kévéket a masinába… magas, karcsú leány adogatta neki a kévét. Világos szőke haja szinte sziporkázott a vastagon ráömlő júliusi napfényben. … Kati jött elő valahonnan a szalmarázó mellől, porosan, polyvásan, háromágú vasvella a kezében. Naptól megpirosodott arcán verejték gördült, árkában feketedett a por”.
Sok érdekes tájszó színesíti Sásdi Sándor regényeit. Érdemes lenne legalább szójegyzékben összefoglalni műveiből a lassan feledésbe merülő hegyháti tájszavakat!
Mai szemmel-ésszel olvasva Sásdi Sándor regényeit az a kérdés támadhat az olvasóban, hogy létezett-e egyáltalán ez az „embernyomorító” régi világ? Csak a megaláztatás, a robotolás, a nélkülözés jutott elődeinknek? Nagyszüleink emlékeznek még arra, hogy elődeik élete nagyon hasonlított a Nyolc hol föld című regény szereplőinek életkörülményeihez. Kulcsár József, a mocsoládiak költői tehetségű tanítója már 1880-ban szenvedélyes hangú versben figyelmeztette kortársait az egykézés veszedelmeire (Kulcsár J. 1880). Ady Endre az Ülj törvényt Werbőczy című versében így aggódott a nemzet sorsáért: [A nyomor miatt] „Elmegy a kútágas, marad csak a kútja, / Meg híres Werbőczy úri pereputtya”. – Sásdi Sándor is a nemzet lelkiismerete volt akárcsak Kulcsár József, Ady Endre és Kodolányi János. Regényeiben bátran feltárta a falusi szegénység okait. Vallotta, hogy a parasztság jobb sorsra lenne érdemes.
Irodalom
- Banó I. 1940 = Banó István: Baranyai magyar népmesék. Budapest, 1940.
- Berze Nagy J. 1941 = Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok I–II. Pécs, 1941.
- Kiss G. 1937 = Kiss Géza: Ormányság Budapest 1937.
- Kulcsár J. = Kulcsár József: Szózat a magyar néphez In: A Magyar Mesemondó 10. füzetében
- Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945–1981. 349.
- Sásdi S. 1925 = Sásdi Sándor: Vadludak (regény) 1925.
- Sásdi S. 1929 = Sásdi Sándor: Nyolc hold föld (regény) 1929.
- Wikipédia = Sásdi Sándor élete és munkássága In: Wikipédia (Tudósítás)
Szóljon hozzá!