Rigók

 

– Nem mész innen! – rikoltozta a középtermetű hím mérgesen.

– Ugyan miért? – válaszolta csendesen az arányos testalkatú tojó. – Békés szándékkal jöttem.

– Kötve hiszem! Láttam én már ilyen fenyegető rendzavarót, mint kiskegyed! – repült egy ággal közelebb az aranysárga csőrű hím.

Május volt. A városi park zöldben pompázott. A tojó tekintete megakadt a hím sűrű, fekete tollazatán, szemének ugyancsak aranysárga szegésén. A hím tekintete megakadt a tojó barnás, fekete tollazatában fehéredő állon, majd a foltos mellen.

– Menj innét! – ismételte meg a hím rigó.

Egy árnyalattal mintha enyhült volna a mérges hang. Még egy ággal közelebb repült.

– Hadd ismerjelek akkor meg! – kötötte az ebet a karóhoz.

– Énekelj! – kérlelte a tojó, kinek lábán és csőrén a nap egyaránt barna színt villantott.

Mindkét rigó kiváló énekesnek bizonyult. A duett után piciny csend telepedett a zöld parkra és az énekes ajkú rigókra. A léleknek várakozó csendje volt ez.

– Éhes vagyok! – tárta ki ösztöneit a tojó.

– Rovar? Féreg? Esetleg csiga? – kedveskedett a hím, pedig tudta józan esze, hogy nem szabadna.

– Bogyó! – ásított kéjesen a tojó.

– Buta lotyó! – játszotta a mérgest a hím megint. – Hát nem tudod, hogy tavasz van? Bogyót csak ősszel… meg télen… találsz… – csendesedett le érthetetlen okok miatt a hím.

– Jobban érzem a tavaszt, mint hinnéd! – kacagott szemérmetlenül a tojó. – Fogadjunk, hogy itt, a lombtakarók alatt teleltél ki!

– Mi közöd hozzá? Leselkedtél? Látom, jól elvárosiasodtál! – próbálta rekedt hangon megszégyeníteni a másik rigó.

– Ismersz már? – repült le váratlanul a park zöld cserjéi köré a tojó, és megadóan lekuporodott.

– Talán! – követte a sűrű növényzetbe a hím, aki már csak játszott, valójában udvarolt.

A cserjést körbe ölelték a bogyótermő fák. A fűben csiga osont. Házat cipelt a csigaháton. De a hím mindezt nem látta. Melltollát felborzolta, farkát legyezőszerűen szétterítette. Nyakát előre nyújtotta, s remegő szárnyakkal, peckesen kezdte meg lépéseit a lekuporodott tojó körül. Sokáig lépkedett körbe meg körbe, közben halk hangokat adott ki magából. Nem volt kétség. Megkezdődött a násztánc.

– A kód! – szakította meg a rituálét a tojó, s fehér állán a hím tekintete értetlenül megállt.

– Mi van? – nyögte a mámorában megzavart hím.

– A kód! Meg kell nézned a kódot! – lihegett a foltos mellű tojó.

– Az mi?

– Nem érdekes. A fa odvában találod meg, lapulevélre írták. Fel kell olvasnod!

– Tudtam, hogy nem érdemes veled kezdeni! Csak összezavarsz! – kutakodott csőrével a bogyótermő fa odvában, sebtében a hím. – Aztán minek ez? – fújtatott.

– Addig nem lehet!

– Meddig?

– Míg a kódot fel nem olvasod!

– Mit nem lehet? – pajzánkodott közben a hím.

– Tudod te azt jól! – koppantak a kérdések és válaszok.

Ám a hím hiába kutatott, nem talált a lapulevélen semmiféle kódot.

– Valószínűleg megkopott – sajnálkozott a tojó. – Emberpróbáló az időjárás.

– Az. És most mi lesz?

– Kód nélkül nem megy! – világosította fel az elképedt hímet a tojó. – Zárjaim nem tudnak felpattanni. Nem leszek nyitott.

– Na, ne mondd! Szóval kód nélkül beragadsz, mint a szemközti lépcsőház ajtaja. Tudtam, tudtam, hogy nem kellett volna veled találkoznom! – csukta össze legyezőfarkát a dühös rigó.

Két ellentétes irányban távoztak. Nem búcsúzkodtak.

Így van ez. Mióta több a kód, kevesebb rigófüttyöt hallunk. Nem vették még észre?