Zajlik az élet a melegvízű medencében. Mindenki a maga vérmérséklete szerint, vagy éppen az elfogyasztott sör mennyisége arányában „viselkedik”. Vannak, akik a „gyorsított körbe úszkálás” örömét élvezik, mások a nagy nyomással zuhogó vízcsövek alatt „veretik” fájós testrészeiket és akadnak olyanok is, akik a kisgyerekeiket, unokáikat felügyelik, próbálják közelebbi kapcsolatba hozni a fürdőzés örömeivel. Egyszóval egy szokásos fürdői hangulat, hétköznap, délután. Néha a fürdőmester bele-belefúj a sípjába, figyelmeztetve az éppen partról ugráló, kissé kirívóan viselkedő, gyerekek épségét veszélyeztető fürdővendégeket. És közben megy a társalgás, több nyelven, hangosan, egymást túlkiabálva.
Mellettünk, a vízalatti masszírozó vízsugarakra várva egy nagymama és ovis unokája számolnak. Hangosan. A kisfiú egytől immár a száz környékéig jutott, nagymamájának csak néha kellett közbeszólni.
– Kilencvenöt, kilencvenhat, kilencvenhét, kilencvennyolc, kilencvenkilenc…szááz, százvenegy…
– Nem, kisfiam, csak egyszerűen százegy – javítja ki a nagyi.
Tizenegy, huszonegy, aztán harmincegy (és nem harminconegy, sem harmincvanegy!), negyvenegy, ötvenegy, hatvanegy, hetvenegy, nyolcvanegy, kilencvenegy, aztán csak úgy százegy? Ez furcsa. Ki érti ezt a matekot? – kezdek magamban morfondírozni.
Látom, a kisfiú is elbizonytalanodik. Pedig, eddig mindenkinek eldicsekedett a számolni tudásával. Hát, ez van! Ki érti meg a felnőtteket? Hát még a matematikusokat?
Szóljon hozzá!