Már csak emlék gyermekkorom falusi világa, sorbaállás a friss kenyérért, amit nem lehetett minden nap kapni. Még meleg volt, amikor meghozták Pásztóról, a kenyérgyárból, teherautóval. A legfontosabb élelmiszernek számított az ötvenes-hatvanas években.
Ha kenyér van, nem éhezünk! – mondogatták az öregek.
A hatalmas karéj kenyerek semmi mással össze nem téveszthető illata, íze, a rákent zsírral, rászórt piros paprikával, sóval fejedelmi éteknek számított. Máskor barack- vagy szilvalekvár került a kenyérre, az a lekvár még magában őrizte a nyár-illatú lekvárfőzések emlékét. Vajas kenyeret ritkán ettünk, mert a vaj nagyon drága volt, luxusnak számított akkoriban.
A kenyérből nem dobtunk ki semmit, mindent felhasználtunk. Ha megszáradt egy-két darab, azt lereszeltük vagy daráltuk, kiváló prézli lett belőle.
A sorbaállás a friss kenyérért rendszeres foglalatosságnak számított. Ezzel elsősorban a gyerekeket bízták meg, mi pedig boldogan mentünk. Bandáztunk, addig se kell tanulni, gondoltuk.
Előfordult, hogy késett a kenyeres autó, és nekünk órákat kellett várni, de senki se bánta. Zsebünkben a gondosan kiszámolt pénzzel játszottunk, trécseltünk, múlattuk az időt.
Aztán a kenyérillatú boltba bebocsátást nyerve szépen elcsendesedett a gyerekhad. Nagyritkán sós kiflire is kaptunk pénzt, 40 fillért, keményre, ropogósra sütött héja roppant a fogunk alatt, amikor beleharaptunk.
Hazafelé úgy szorítottuk magunkhoz a nagy kétkilós kenyeret, mint valami trófeát. Számunkra az is volt, értékes zsákmány, amit a több órás várakozás után végre kezünkbe foghattunk.
Kevés gyerek bírta ki, hogy ne dézsmálja meg a kenyér csücskét, hisz mindenki tudta, hogy a világon az egyik legfinomabb dolog a friss kenyércsücsök. Hiába volt a tiltás, a fenyegetés, hogy majd lesz nemulass, ha megint megteszed! A kilátásba helyezett pofonok sem téríthettek el tőle senkit. Amikor ott illatozott a kenyér a kezeink között, nem lehetett neki ellenállni. Pedig tudtuk, hogy otthon szidás, ritkán verés jár érte, de ki törődött akkor vele? Alig vártuk a következő napot, amikor megint kenyérért küldenek majd. Az igazi kenyér íze mellett alighanem a tiltott gyümölcs utáni vágy is mozgathatott minket. Így baktattunk haza szülőfalum hosszú főutcáján, fáradtan, de boldogan.
Én már évek óta csak fél kiló kenyeret veszek, azt is szeletelve, és három-négy napig eszem. Csücsköt már nem rágok meg, és nem tépek belőle falatokat.
Pedig megtehetném, senki sem szólna rám, de felnőtt létezésemben ez már elveszítette a varázsát. Talán nem is eszem olyan jóízűen kenyeret, mint akkor, gyerekként. Elszállt a varázs, kenyeret mindig lehet kapni, sokfélét, és ritkán kell sorba állni érte.
Igaz, az ára nem olyan baráti, mint a hatvanas években volt, és emlékké, múlttá lett a negyven filléres sós kifli is.
2026. február 5.
Szóljon hozzá!